Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Borbély László: Ördögkert

pornó lapokat bújja és most, hogy testközelből látott egy ilyen dögös macát, teljesen elállt a lélegzete, csak hebegett-habogott, hogy „majd nemsokára, drága hölgyem”. Erre a nő (negyven évnél biztos nem volt idősebb) sértődött arccal, ráérősen visszasétált a dzsipjéhez. Úgy riszálta magát, hogy lúdbőrös lett a karom tőle. Az egészet csak azért csinálta, hogy mindenki legeltesse rajta a szemét. Mielőtt beült a volán mögé, megigazgatta a melltartóban azokat az irgalmatlanul nagy csöcseit, a homlokára tolta a napszemüvegét, és a szeme sarkából végigmért engem. Mikor felmutattam a zöld tárcsát, egészen lassan hajtott el mellettem, és újra kihívóan pillantott rám.

Ugyanígy tett mindig, ahányszor keresztül haladt az útszakaszon, ahol dolgoztunk. A többiek is észrevették, féltékenyek lettek. Különösen azon a napon, mikor leparkolt az út szélén, kitette a vészvillogót, majd odasétált hozzám, megkérdezni „mikor végez holnap?”. Mondtam, hogy négykor „miért?”. Keresett valakit, aki segítségére van odahaza a cipekedésben, valamilyen megunt szekrényt akart lecuc- colni a pincébe. Pénzt ígért. „Egyedül nem bírom el”, feleltem, de ő csak erősködött, hogy nincs szükség több emberre. Adott előleget és kacsintott.

Másnap, munka után, úgy ahogy voltam beszálltam mellé a dzsipbe és vele mentem. A házuk „kacsalábon forgott”; a kertkapu távirányítóval működött, hosszú köves út vezetett a sárga színű kétemeletes épületig. Gazdagon volt berendezve, a falakon hatalmas képek meg trófeák, új televízió, bőrgarnitúra, a dohányzóasztal mellett a négykerekű kocsi tele töményitallal. Töltött nekem is az egyik üvegből. (Még soha sem ittam whisky-t korábban.) Kis időre magamra hagyott, míg átöltözött, felvett egy könnyű pongyolát, amiből kilátszott mindene. Bevezetett a fürdőszobába, azt mondta, onnét kell elvinni a bútort. Kinyitotta a vizet, megkérdezte, hogy „nincs-e kedvem kipróbálni vele a pezsgőfürdőt?”. Mielőtt válaszolhattam volna, már anyaszült meztelenül állt előttem. Nemigen volt dolgom ilyen úriasszonnyal előtte, nem tudtam, miként akarja, szóval csináltam, ahogyan láttam a többiektől, mikor meglestem őket valamelyik bokorban. Olyan hangosakat sikított, hogy be kellett fognom a száját, de attól csak jobban élvezte az egészet.

Utána nem győzött becézni, cirógatni, úgy dorombolt, ahogy a macskáink szoktak az Ordögkertben. Hízelgett, hogy neki még sohasem volt ilyen jó szeretője, és nálam még egy „feka” sem tudhat jobban, mert van akkor szerszámom, mint azoknak. Ő már csak tudta, külföldön vett magának pénzért jó néhányat. Férje urának akkora szarvai nőhettek, hogy legfeljebb oldalazva fért be a házukba. Az asszony beszédes kedvében volt, nemcsak vállalkozó urát mondta el mindennek, hanem a férfi ismerőseit is, akikkel szinte kivétel nélkül megcsalta. Még az alpolgármesterrel is, hogy rendszeresen kapjon megbízást állami pénzből, amit rendre elsikkaszthat. Attól még lehetett a férje frankó manus, mert láttam a polcukon opera lemezeket, megvolt nekik a Porgy és Bess is, de az asszonynak fogalma sem volt róla, hogy miről szól. Nem szerette az operákat, ahogyan a férjét sem.

Kora este indultunk el a házból egy sötétkék BMW-n. A közeli városba mentünk, egyenesen a bevásárlóközpontba. Kézen fogva vitt be magával az egyik ruhaüzletbe és tetőtől talpig felöltöztetett. Közben folyamatosan dicsérte a testemet, az izmaimat. Simogatott. Olyan vagyok, mint egy „spártai”, mondta.

Utána meghívott kávéra. Egyfolytában arról áradozott, hogy milyen kiváló szerető vagyok, egészen addig, míg egy ismerőse rá nem köszönt. Akkor teljesen meg196