Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Borbély László: Ördögkert

Hetedikben megbuktam két tárgyból. A nyolcadik osztályt el sem kezdtem. Ica mama a nyári szünetben eladott Balogh útburkolónak. Azelőtt is dolgoztam már mindenfelé; tizenkét évesen vízhordónak tettek először. Akkor, ugye láttam, miként vágják a rizsát és vágtam én is rizsát, mert Ófalu határában voltak rizstelepek. Magyaroknak is dolgoztam, őriztem malacot, disznót, birkát, libát. Azoknál nemigen ment jól a sorom, még az ételt is úgy nyújtották nekem, mint ha a kutyájuk volnék, aztán inkább otthagytam őket a fenébe. Elmentem akkor az építőiparba melózni, kubikusnak álltam, később voltam én mindenféle, fel sem tudnám sorolni, míg egyszer Ica mama rám nem ripakodott, hogy ezentúl Balogh útburkolónak tartozom engedelmességgel, aki mellett jó sorom lesz, mert fáin ember. Nem haragudtam, amiért odaadott, mert nagyon tetszettek a gépek, szerettem volna kipróbálni őket. Nem lehetett, mert én nem végeztem el a gépkezelői tanfolyamot. Holott, anélkül is boldogulnék, egészen közelről láttam, hogyan kell csinálni. Egyszer fel is kapaszkodtam az egyikre, hogy kipróbáljam, de a művezető lekergetett. Kezet nem mert emelni rám, elég deltás fiú vagyok, de úgy nézett, hogy ütést vártam. Megfenyegetett, hogy „szólok a Balogh úrnak, aztán kotródhatsz haza a telepre!”, mégis befogta a fogatlan, büdös pofáját, mikor jött a főnök. Balogh útburkoló engem kedvel, félig- meddig a rokonom, mióta Marika nővéremet teherbe ejtette. A művezetőtől nem tartok, ha muszáj, bármikor lerendezem a dumámmal, csak beszólok neki, hogy „vigyázz a szádra, mert bajod lesz: ha elmondom, hogyan lopod el az üzemanyag árát”. Velem szívatja le a benzint mások gépkocsijából, ő meg zsebre teszi a pénzt, amit kap üzemanyagra. Nem az egészet, lehúzom a részemet belőle.

Balogh útburkolóról azt hallottam, hogy ő is legalul kezdte a talicskánál, csak kinőtte magát, tud trükközni és nagyon sok haveri kutyát ismer, bejáratos a környékbeli önkormányzatokhoz, mindig kap megbízást, amire szerződést köt valamelyik alvállalkozójával. Sok a kátyús útszakasz. Egyszer kéne az egészet rendbe tenni, hogy évekig ne kelljen rá költeni, szokta mondogatni, csakhogy az senkinek nem érdeke, mert úgy nem lehet lenyúlni az állami pénzeket. Annyi kézen megy keresztül; mire célba ér, éppen hogy kijön belőle az anyagköltség meg a munkabér. Mindenki zsebre tesz belőle valamennyit.

Annak a településnek a külterületén, ahol legutóbb melóztunk rengeteg új kertes ház van. Ica mama úgy nevezné: „kacsalábon forgó paloták”. Olyan gépkocsikat meg dzsipeket látni, hogy csuda. (Azt beszélik, az egyik pénzes pali megelégelte, hogy járhatatlan az út, bement, kiverte a balhét a „főpolgi”-nál, megkente némi dellával azokat, akiket kell, és rövidesen kiírták a közbeszerzési pályázatot; melynek győztese ki más lehetett volna, ha nem a Balogh útburkoló?) A gazdagok persze szívják rendesen a fogukat, hogy lassítaniuk kell a munkavégzés miatt. Dudálnak, villognak a fénykürttel, anyáznak.

Megfigyeltem, hogy a nők a türelmetlenebbek.

A minap kicsit várakozni kellett, míg az úthenger megfordult, rövid kocsisor alakult ki.

Miközben piszkos farmerben, félmeztelenre vetkőzve állok piros tárcsával a kezemben, hát látom, hogy a sor elején várakozó ezüst metál dzsipből kiszáll egy melírozott hajú napszemüveges nő, miniszoknyában, magas sarkú cipőben, akkora dudákkal, mint két görög dinnye és felháborodva odatipeg a művezetőhöz, hogy „meddig rabolják még az embernek a drága idejét”. A művezető állandóan a

195