Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Borbély László: Ördögkert
BORBÉLY LÁSZLÓ Ördögkert A telep, ahol felnőttem Ófalu végén áll; Ördögkertnek hívják. Gyerekkoromban azzal rémisztgettek, hogy a kútban laknak az ördögök, onnét jönnek fel, és magukkal ragadják a pokolba azt, akit kiválasztanak. Sötétedés után gyakran elbújtam a bokrok közé meglesni őket pedig nagyon féltem. Kíváncsi voltam, hogy olyanok-e, ahogyan elképzeltem. Ica mama úgy mesélte: fekete testük erős és izmos, a farkuk a büszkeségük. Azért van annyi bűn a világon, mert imádnak bujálkodni, s olyankor ördögfiókákat csinálnak. Hatan vagyunk testvérek. Anyám meghalt, amikor világra jöttem. Apám szerint én öltem meg, ezért rendszeresen vert, míg meg nem késelték a búcsúban. (Nem akart több nótát ingyen elhegedülni.) Nincsen meg a hangszere, Ica mama elcserélte ruhákra, de apám gyöngyház nyelű borotváját, azt megtarthattam, a szép sárga műbőrtokkal együtt. Apám után hívnak Rafaelnek. Ica mama, az anyai nagyanyám kevesebbszer vert, de ahhoz éppen eleget, hogy a jobb fülemre rosszul halljak. Emiatt nem lehettem zenész pedig szép hangom van. Az énektanár is tanúsíthatja, tőle sok dicséretet kaptam. És ma már tudom, hogy szeretetet is. Habár kezdetben én is kinevettem, mint a többiek, mert annyira mulatságos volt, ahogyan a sötét öltönyében meg a hófehér ingében betoppant közénk az osztályterembe, úgy nézett ki, mint egy pingvin, még kacsázva is járt, merthogy lúdtalpas volt eléggé. Azt mondta, kijárta az igazgatónál, hogy énekből nincsen osztályzás, nála mindenki ötöst kap és kész. Imádta az operákat. A tanáriban, a szekrényében tartotta a lemezjátszóját, a két hangfallal, meg a lemezeivel. Az órái abból álltak, hogy elmesélte az operák történetét, és meghallgattunk néhány részletet. Sokáig untam az egészet és egy lopott körzővel szurkáltam a padot, de egyik nap olyan zenét mutatott, ami nagyon megtetszett. Olyasféleképpen hangzott, ahogyan Ica mama szokott énekelni, miközben a ruháinkat mossa a teknőben. Ő blues-nak mondta, a tanár úr meg dzsessznek. Porgy és Bess volt az opera címe, először a zenéjét csíptem, utána már a meséjét is. Sohasem láttam, de tudom, mi történik benne, mert odafigyeltem a tanár úrra, mikor elmesélte. Mintha csak Ófaluban találták volna ki: van benne verekedés, késelés, emberölés, kábítószer... Mondtam is a tanár úrnak, hogy én sok ilyen történetet mesélhetnék, ha lenne, aki operát ír belőle. „Majd, egyszer”, bólogatott a tanár úr és én tudom, hogy olyankor magára gondolt, csakhogy azt is hozzátette: „mindig van valami”. Aztán egyik pénteken, mikor az ének volt az utolsó óránk és csöngetés után segítettem visszavinni a lemezjátszót meg a hangfalakat a tanáriba, sehogy sem bírtam elszakadni tőle, mert végtelen szomorúságot láttam a szemében. Az igazság az, hogy már az órán is összeakadt a nyelve, merthogy piázott, éreztem a leheletén a pálinka szagát, és én láttam, hogy a tanáriban rátölt még, meg a kocsmában is, ahová elkísértem. Csak bámult maga elé azzal a két szomorú, barna szemével, aztán rendelt nekem is, mielőtt megmondta, hogy ki fogják rúgni az iskolából, mert kell másnak a helye, úgyhogy nem ír ő már semmilyen operát semmikor „ebben a büdös életben”. Soha többé nem láttam, hétfőn már másik tanár tartotta az órát, egy pápaszemes hisztérika, valami falubeli politikusnak a rokona. 194
