Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Juhász György: Wodianer - Nemessuri Zoltán: Végvidék

Veszteségeinkhez képest eltörpül Hegyesd várának ostroma és győztes visszafoglalása a töröktől, amelyben részt vesz Bécstől Tihanyig, a jobbágyok kivételével, mindenki, aki él és mozog. Azok is, akiknek csak a Birodalom része e táj, és azok is, akiknek szülőföldje, hazája. A dunántúli haza mellett végigvibrál a regényeposzon a másik haza, a másik Magyarország Erdély (Transzilvánia) képe és menedéke, amelyet európai kontextusban jellemez a szerző: „Kivált bosszantó, hogy a bécsiek ilyen ostobán provinciálisnak vélik. A jelentéseket úgy kezeli a Haditanács, mintha a magyar tartomány a világ végén volna. Mit se számít az általuk stratégiának gondolt „magasabb érdekekhez” képest. Ezzel kínlódott elődje, Francesco Sforza Pallavicini főmarsall is, végül elunta, és felmentéséért folyamodott. Kérésének siettek eleget tenni, nehogy őfelsége első kézből szerezzen tudomást a török alattomos terjeszkedéséről, mely létében fenyeget az impériumot. A franciák, a protestáns német fejedelmek, a marakodó itáliai városok, Velence, a pápa... Ezek is a gondokat gyarapítják, de korántsem annyira, mint a feltartóztathatatlanul özönlő oszmánok. A fenyegetés nemcsak hadi természetű. Megüli a lelkeket, pestisként terjeszti a despotizmust, a kegyetlenséget, a nemtörődömséget, a javak felélését. A birodalom súlypontja mindinkább keletre tolódik. Erdély elvileg őfelségéé, de Bécshez, sőt Győrhöz képest is Ázsiában van. Különben török vazallus fejedelemség. Évi adója a szultán erejét gyarapítja, nem szólva örökké lázongó nemeseiről. Összegezve: míg ki nem verik a törököt, legalábbis vissza nem szorítják Boszniába, hogy a magyar erőforrásokat a birodalom szolgálatába állítsák, a Habs- burg-ház európai pozíciói fölöttébb ingatagok.”.

Miközben a regényfolyamot lassan hömpölyögteti a szerző, az olvasó teljes betekintést nyer a végvári életbe, s annak a testileg-lelkileg, szellemileg és morálisan is atomizálódó, elmálló, erodálódó magyar társadalomnak a mindennapjaiba, amely csak túlélni akar, a balatoni halásztól a telkes jobbágyon át az elkóborolt és fosztogató bandákba szerveződő hajdúkig. A magyar hétköznapok mellett a „törökvilág Magyarországon” képei is felvillannak, körülbelül olyan arányban, mint a megszállás, amelynek helyi gátja a főkapitány, ugyanis „Gyulaffy nélkül a Balaton környékén már rég háborítatlanul garázdálkodhatna a török.”. Rajtaütései, ilyen az alsóörsi csata, győztes vívásai (ma párbajnak mondanánk), például a Bajazíd elleni, ingadozásai a katolikus és a „reformata” hit között, melyből látszik, hogy lötyög rajtunk a kereszténység, mind-mind az emberi felelősség, férfias bátorság tetten- érhető sorsképei, a magyar sorsé, amely „örökös billegés Kelet és Nyugat között, ami a széthúzás legfőbb okozója. Két császár mezsgyéjén szántani ugyan veszedelmes, kivált egy gyönge királyságban, melyet megoszt a religió is. Ha az Úr nem lép közbe, így megy századokon át. Ki tudja, nem jár-e népek közt végzetes fölmorzsolódással? Ahogy eltűntek a besenyők, a kabarok, a jászok, a kunok, csupa harcias nemzetség - közben magva szakadt Árpád utódainak, kik nem voltak szentek, jó királyok annál inkább úgy fúl a magyarság az iszonyú haláltánc örvényeibe. Megmaradás: ez a legfőbb parancs, itt vagy Erdélyben, ahonnan egy nap visszanyerhető az ország, minden darabkája, minden röge, melyet idegen láb tipor. Ez számít semmi más. Dinasztiák jönnek-mennek, míg a nép marad.”.

Szelíden emeli át a regényébe a szerző, először csak utalva rá, majd fölvillantva, azután előképként a nagy egri győző (1552) Dobó István képét, akinek sorsa utoléri, rárímel a császári aranysarkantyús csobánci várkapitány életére. Gyulaffyt is, udvari intrikák alapján, felségárulással vádolják meg, s citálnák Bécsbe. Dobóval párhuza191