Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Juhász György: Wodianer - Nemessuri Zoltán: Végvidék
mosan kerül a kötetbe, s oldja annak sűrűségét, a korszak költőzsenije Balassi Bálint, akinek regényalakja önmagában is „kisprózái” bravúr. A sűrűszövésű és az időben folyamatosan előre haladó történet legmegdöbbentőbb része a Pécs elvesztésére (1543) visszatekintő párbeszédes, szinte színpadra írt, XVI. fejezet, amely dráma a magyar drámában: A kapitány Székely Lukács vót. Inkább kalmár, mint katona. A legnagyobb veszedelem idején fogta magát, s valami adásvétel dógába Grácba utazott. Az ő rossz példája nekünk, parancsnokoknak elvette az eszünket, pedig a török kerülgette Siklós várát.”... „Elmondta, hogy a falak megerősítéséért mit sem tettek, Pécstől pár mérföldre ólálkodott a pogány. A polgárok sajnálták a pénzt, a jobbágyok a munkát, a katonák tespedtek, pedig lett volna hozzáértő pallér. A kövek egy része leomlott, a kapugerendák kirohadtak, a vasalat berozsdállt, az árkok eltömődtek. Kutya se törődött a romlással, holott a szomszéd Siklóst, a Perényiek ősi fészkét hosszas ágyúzással bevette a török. Hihetetlen, de ez sem ösztönözte cselekvésre a tanácsurakat.” Pécsett még megvót az univerzitás. Mikor Siklós elesett, az öreg Szaniszló pispeknek úgy inába szállt a bátorsága, hogy a nyakába kapta a reverendáját, és Fejérvárig futott, de hiába: meghótt, mer’ nem bírta a törődést. Csakhogy a vagyonát a nagy sietségben Pécsett hagyta. Ez szédítette meg a vitézeket...” ......„Ahogy Szaniszló püspök elmenekült a kopjások.....megrohanták a palotát, és nekiálltak foszt ogatni. A végén egymásra is kardot rántottak. Csuda, hogy megegyeztek, s legalább vér nem folyt.” A mesélő, Bálint úr „élen járt a járt a lopkodásban, majd a kincsekkel elsőként hagyta el a várost. Erre megindult a fejvesztett menekülés, polgárok, katonák hosszú sorokban kígyóztak a Mecsek lejtőin, mintha máris sarkukban volna a török. Utoljára a papok, apácák és szerzetesek távoztak, öszvérháton és gyalogvást, kereszteket hordozva, és hangosan zsolozsmázva. Innen lehetett tudni, hogy közelednek. S mintha a rablás és a város feladása nem lett volna elég Bálint úr a kopjá- sokkal lesbe állt, megrohanták az apácákat, a szebbjét megerőszakolták, mindenüket elvették, végül otthagyták őket, mint útfélre lökött szajhákat. Később tudták meg, hogy egyiküknek sem sikerült Fejérvárra jutni.” „- Hová vitte a holmit?- Sehová. Kapos alatt ránk ütött a török. Egy szálig elrabolta. Alig bírtunk ép bőrrel menekülni. Az apácák megcsúfolói mind odavesztek. Az Úristen rettenetes bosszút állt, míg én, főbűnös megúsztam, a többit tuggyák. Pécsett a müezzin naponta ötször üvölti Allah nevét. Keresztény alig maradt. Rácok, örmények, albánok, mindenféle szedett-vedett népség tanyája lett.” A nagy földrajzi déli ívvel induló mű nagy északi ívvel zár. A rangjától megfosztott főkapitány, az ereje teljében lévő Gyulaffy László, családjával és mintegy húsz derék harcosával elhagyva Csobánc várát. Hont majd Gömör megyék felé veszi az irányt. Vándorol övéivel a Szepességben egészen Kassáig és ismer meg egy egészen más etnikumú és mentalitású térséget. Kassán majdnem a „polgárok” fogságába esik, de kitör a szorításból és megfogyatkozott csapatával ér a munkácsi vár közelébe, ahonnan már majdnem „látszik” Erdély. Azt, hogy elérte Erdélyt, ahol a későbbiekben élete kiteljesedik, már csak az utószóból tudhatjuk meg. És ez a tény nyilván írásra sarkallja a szerzőt, aki nem történelemkönyvet írt, hanem annál sokkal többet, történelmi regényt, mégpedig magyart. 192
