Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Juhász György: Wodianer - Nemessuri Zoltán: Végvidék

lönböző rendű és rangú, más-más származású és nemzetiségű hőseit, akik bőven elemzik a XVI. századi, a törökök által Ungurusznak nevezett Magyarország helyzetét, amit a Győrben székelő Salm császári generális így lát: „Hiába jelent meg Bécs- ben Wolfgang Lazius mappája a Magyar Királyságról, még arra sem vették a fáradságot, hogy ránézzenek. Ha csak odapillantanának, rögtön látnák, hogy a török ékként nyomul egyre feljebb, csúcsa már a császári székhelyet és a belső tartományokat fenyegeti. Ha így elhanyagolják, Pannónia sose fog betagozódni a birodalomba. Mire a pogányt kiverik, az itteniekben akkora gyűlölet kél, amekkorával birkózhat a Nyugat századokon át. Temérdek pénzbe és vérbe kerül majd, jóllehet a megegyezés végtelen időkre összefogná a sokféle nációt. Keletre kell tekinteni, hogy a Nyugat békén éljen.”. Gyulaffy pedig emígy: „...Nem a születés, nem a nyelv számít, hanem a lélek. Zrínyi Miklós horvát, s mekkora vitéz... Salm jóakarónk, és nagy stratéga, de az udvar nem hallgat rá. A gróf látja, hogy egymásba akaszkodunk, ahelyett hogy összefognánk. Egyesek nem átallnak a törökkel traktálni. De tuggya, mit? Néha magam sem tudom, mi a helyes. Sokat tépelődök... a pogány rabló, de keleti faj. Csak a hit választ el tőle. Ez a Bajazid nagy harcos. Mondják: a nyílt mezőn helytáll bárkinek. Még szerencse, hogy a bég bekergette abba az ólba. Éppúgy becsülöm, mint ama hírneves Szkandert, akit Kapornaknál Batthány Boldizsár úr megszalajtott. Igaza van a generálisnak: a háborút nem a csatározások döntik el. A Nyugat hatalmas, ha folyvást marakodik is.”.

Ahogy „hatolunk bentebb” a regénybe bomlik ki az a magyar nemzetkarakter, ami az áthallás alapja a mai napig. Ha valaki azt állítaná, történelmi-, család- vagy akár ifjúsági regényben veszélyes dolog lehet az áthallás, akkor fölhívnám a figyelmet arra, hogy az egyik legnagyobb és a világon a legismertebb klasszikusunknak, a Pál utcai fiúknak is van/lehet olyan olvasata (is), hogy harc a területekért. És ez folyik igazán a XVI. századi Dunántúl Balaton-partjának északi részén, ahol a végvár-végerőd rendszer, ha rogyadozva is, de még áll, miközben Buda 1541-ben szégyenletes módon, mai szóval élve, turisztikai nézelődők által elfoglalva, melyre utal a regény, elesett. Tehát, ahogy Nemeskürty István írta az Ez történt Mohács utánban... magyarul: semmi. A regény tér-idő legnagyobb vesztesége Szigetvár eleste (1566), aminek végzetét éppen Mohácshoz (1526) hasonlítja a szerző, mivel „Három vármegye: Veszprém, Zala és Vas kulcsa volt”, de nem mentették föl, pedig a had Győr alatt táborozott, de „a Haditanács másként döntött. Nem vót apelláta. A hírhozó szerint Salm sürgette az indulást, de az urak Bécsben addig tárgyalgattak, addig küldözgették a sok futárt, míg a vár elesett. Az előző két ostromból sem tanultak.”. Hogyan is történt mindez Mohácsnál? Idézzük József atyát, aki Gyulaffy László egyik lelkésze: „...Mohácsnál, mikor az a tálján vérű Za- polia vagy Zápolya Szegednél táborozott. Egy szál embert nem bocsájtott Szulej- mán ellen a síkra. Király akart lenni. Miksa magyar király, az is akar maradni. A bécsiek szemében a Zrínyiek, Frangepánok, Batthányak, Balassák, Czoborok, Percnyiek, Forgáchok mind szálkák - és mér’? Mer’ mink otthon vagyunk, a török nem. Egy nap elűzzük, de ha a magunk erejéből tennénk, az országban az idegeneknek mi keresnivalójuk vóna? A végén királyt választanánk, ahogy Hunyadi fiát, Korvint. Nem állnánk meg a gyepűn. Ha sokat packáznának, legázolnánk az osztrák tartományokat Bécsig és följebb. Hagyták Szigetvárt elesni, hogy a rendek lássák: német fegyverre szorulunk.”.

190