Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Juhász György: Wodianer - Nemessuri Zoltán: Végvidék
JUHÁSZ GYÖRGY Wodianer - Nemessuri Zoltán: Végvidék 1561-1569 Szinte már közhelynek tűnik, hogy napjainkban (évek, évtizedek óta) egyre kevesebb napilapot - abból is inkább a bulvárt -, hetilapot és folyóiratot olvasnak az emberek, nem is beszélve a belletrisztikáról, s azon belül a magas kultúra egyik legnemesebb részéről, a történelmi nagyregényről. Hetedik regényeként, ilyen művel állt elő Nemessuri Zoltán, aki az olvasás, helyesebben az olvashatóság határáig, de még innen, kalauzolja olvasóját a XVI. században játszódó magyar történettel. Talán csak Móricz Zsigmond végezhetett olyan komoly és mélyreható előtanulmányokat és kutatást az Erdély trilógia megírásakor és szögedi nyelvjárási-hangtani átvételt a Rózsa Sándor „ciklus” írása előtt, mint a Végvidék című kötet szerzője. Ékes bizonyíték erre a közel nyolcszáz oldalas regény kétszáz lapalji jegyzete, amelyek mutatják a korabeli német, latin, olasz, török és „ó’magyar kifejezések, rangok, címek, idézetek, szólások, közmondások stb. mai magyar megfelelőit, eredeti és korabeli nemesi-bécsi udvari- török portai levelezések, oklevelek felhasználásával együtt. Még a kortárs virágénekek és a végvári költészet remekei is arányos helyet kapnak ebben a napjainkban igencsak szokatlan, grandiózus műben. A regény címe alatt találjuk a történelmi idő pontos meghatározását (1561-1569), a mohácsi csata utáni negyedik évtizedet, a három részre szakadt ország (1541) harmadik évtizedét, amikor is a Balaton-felvidék ugyanolyan végvidék lett, mint a kvázi önálló Erdély, azaz Transilvánia, ahogy a regényben neveztetik. A film világában sem ismeretlen szerző szinte „rásvenkel” a korábban magyar királyság szívében fekvő dunántúli regénycselekmény helyszínére, amely így azonnal képekben jelenik meg az olvasó előtt, s így a kötetet „csak” lapozgatni kell. Nemessuri eléri azt a képi ábrázolási csúcsot, amire a huszadik századvégi magyar történeti regényirodalomban csak a végvidéki író, ami itt a délvidéki szinonimája, Gion Nándor volt képes. Elsősorban azzal, hogy nem siet, nem kapkod, hanem leír, lefest, lerajzol és így a statikus állóképek különbsége adja meg azt az utazósebességet, amit, ha átvesz az olvasó, viszi észrevétlenül a Balaton partjáról Bécsbe, Győrbe, Székesfehérvárra, Szigetvárra, Budára, Veszprémbe, majd Erdély irányába Kassán át egészen Munkácsig. A szerző teljes írói biztonsággal - amúgy egy mellékes gyermekgyilkossággal - csalja be az olvasót művébe, aki még ekkor észre sem veszi, hogy már fogva van, s szinte már ő is „emberévé” válik rátóti Gyulaffy László csobánci várkapitánynak, aki úgy főhőse a műnek, mint egy aktív katona-filozófus-„idegenvezető”. Az időutazás kiindulópontját jelzi azon mondata, amit feleségéhez Forgách Margithoz intéz: „...kincsecském: itt dől el Magyarország sorsa. A végeken. Hányszor beszéltünk erről! Gondolj a gyermekeinkre. Bármekkora nyomorúság, ők nem külországban fognak nevelődni.”. A XXI fejezetből álló regény-eposz, már csak ezzel a rövid idézettek is bizonyítani látszik, hogy igencsak áthallásos mű. Nemessuri jócskán és jól beszélteti, kü189
