Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Végh Attila: Hogy szívedet kiürítsd (regényrészlet)

című verseskötetét. A dedikáció helyén annyi állt: „Hiányzol. Szombat este a szokott helyen.”

A szokott hely a Blues kocsma volt. Alapi már hét óra óta ült ott. Jánosi Tiborral, Tarló B. Alfonzzal, Kalocsai Verával és Bodolai Henrikkel beszélgettek. Tibort és Verát még nem ismerjük.

Tibor médium volt, két világ lakója. Ismerte az alvilági életet, a bűnözők lelkivilágát, de a pesti underground figuráival is meg tudta értetni magát. O volt a kiegyenlítő: a túlságosan elszállt értelmiségieket visszavezette a földre, a lakhelyén üzletelő maffiózóknak pedig - legalábbis Alapi így képzelte - arról mesélt, hogy a materiális világon túl létezik egy másik, magasabb létsík is. Tibor nem írt, de társaságban nyomdakész novellákat improvizált. Például Mangiról, az átlagmagyar mangalicáról, aki a békásmegyeri telepen lakik, és aki naphosszat az ablak mellett áll atlétatrikóban, a borotválkozástól kék arccal nézi a cigilyukas nejlonfüggönyön keresztül a szürke, élettelen lakótelepi tájat, miközben túlnőtt lábkörmei vietnámi papucsára görbédnek.

A Rózsadombon lakott, némi ellenszolgáltatásért cserébe egy éltesebb nő tartotta el; amikor éppen nem, akkor lezavart egy-két Gerbeaud-menetet nyugati turistamatrónákkal.

Vera az Alföldről Pestre került, fűtött hormonháztartású bölcsész volt. Hogy bölcsészkarra járt, azt rendszeresen közölte beszélgetőpartnereivel, főleg viták lezárásaképpen, végső érvként. Egy iskolában magyart tanított. Egyszer egy független filmben is szerepelt: egy sátorban dugták, egyszerre többen, egymástól függetlenül. Az éjszakában is így volt ez, általában. Alapi a Kapu című lap irodalmi klubjából ismeri őt; induló költők rendszeresen jártak ide dumálni, inni, fölolvasni egymásnak verseiket, esszéiket. Egy ilyen alkalommal Alapi a következő jelenetre toppan be: egy idegen csaj (ez Vera) fölolvassa egy dalszövegét, mely arról szól, hogy áll a liftben egy ismeretlen fazonnal, miközben arra gondol, hogy szívesen venné, ha az letépné róla a ruhát, és rettenetesen alávágna. A szöveget döbbenten hallgatják a többiek. Amikor a szerző befejezi és megkérdezi, kinek mi a véleménye róla - mert ezen a fórumon kritikai megnyilvánulásoknak is helye volt - föláll egy felvidéki meseíró, és azt mondja: „Nekem az a véleményem, hogy szívesen megbasználak”. És lön.

Ők öten társalognak a Bluesban az utolsó pesti éjszakán, amelyről ekkor még egyikük sem sejti, hogy utolsó. A lázas ifjak kocsmaasztali pentagrammája föl-föl- izzik némely vitáktól, ki-kihuny korsó söröktől. Megy a sztorizás, ami itt, ebben a környezetben mindig több, mint sztorizás. Itt a vicces történetek is túlmutatnak magukon, és ha nem, hát akkor is. Önmagáért nem esik meg semmi, az underground éjszaka mindent megnemesít, mert itt minden arról szól, hogy akik jelen vannak, másképpen élnek, mint akik odafönt, a nappalban rekedtek.

Az éjszakában rengeteg sztori terjedt. Tárkony Kálmánról, a Felvidékről ide menekült költőről, aki mindig is nagy filatelista volt, az a hír járta, hogy nemrég bevett három bélyeget, aztán kiment az erkélyre, hogy lehugyozzon az utcára, mert így találta jónak. Csakhogy amikor visszament aludni, hallja ám: a megkövült húgysugá- ron másznak fölfelé a démonok, hogy alvás közben meglepjék. Nem tudta lehunyni a szemét reggelig.

Alfonzról mindenki tudta, hogy nem azért hord mostanában kendőt a nyakán, mert buzi lett, hanem mert barátnője, Kitti, megcsalta egy ötvenéves néger trafi165