Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Végh Attila: Hogy szívedet kiürítsd (regényrészlet)

kossal. Ez úgy derült ki, hogy szegény Alfonz véletlenül betért a Grinzingibe, ahol Kitti éppen a kinőtt drapp kardigánt viselő négerrel csókolózott. Alfonz leült az asztalukhoz, megvárta, míg befejezik. Beszélgetni kezdtek. Kitti elmondta, mennyire örül, hogy Alfonz nem húzta föl magát az ügyön, de hát sajnos ők szeretik egymást Munírral. Alfonz erre azt felelte: „Na jó, akkor szevasztok!”, azzal letörte az asztal szélén poharát, és elkezdte a nyakát vagdosni. Sok vér kifolyt, de a felbőszült pincérek, amikor kirakták az utcára a költőt, aki a toloncolás közben azt ordította: „Én vagyok a Megváltó!”, nem hívtak mentőt, hiszen a pohár láthatóan csak felületi sérüléseket okozott. A nyoma persze megmaradt, ezt rejtette a jótékony kékmintás kendő.

Alapiról ebben az időben egy könyvlopási sztori járta. Bement a Felszab téren az eklézsiába, hogy magához vegyen valamit, és megszegte az Alapi-féle lopási kódex i. szabályát.

Az egyik polcon egyetlen Bibliai lexikon árválkodott. Alapinak megtetszett, elrakta. Amikor indult kifelé a boltból, egy eladónő hozzá lépett, és azt mondta: „Maga elrakott egy Bibliai lexikont”. „Valóban” - felelte Alapi. Átnyújtotta a könyvet, és úgy gondolta, ezzel el van intézve a dolog. De az eladó elkiáltotta magát: „Zárjátok be az ajtót!” Nyilvánvaló volt, hogy rendőrt akar hívni.

Ebben a szent pillanatban lépett életbe a 3. szabály. Alapi megcélozta a kijáratot és elindult. Hárman próbálták megállítani, sikertelenül. Az ajtónál egy lilaköpenyes kis öregasszony állt. Fogta a kilincset, és elszántan rikálcsolta: „Itt maga nem megy ki”. „Dehogynem” - felelte a tolvaj, falhoz vágta az öregasszonyt, és kihatolt a térre. Csakhogy addigra már megint hárman lógtak a bőrkabátján: ő úgy ment előre, mintha a levegőben pillangózna. A téren járkáló körülbelül kétszáz ember döbbenten figyelte a jelenetet, nyilván azt hitték, filmforgatás van. Alapi és csahosai dulakodva belezuhantak egy pocsolyába. Egy Aquinói-életrajz még kiesett a kabátjából, de aztán ő kelt föl elsőnek. Elmenekült. Két utcával odébb eszébe jutott a 4. szabály. A nadrágja kiszakadt, a térde vérzett, de szabály az szabály: egy kis antikváriumból gyorsan elvitt valamit, majd hazamenekült.

Szerencsére néhány nap múlva filmkritikusi állást ajánlottak neki egy hetilapnál. Elvállalta, fölhagyott a könyveléssel; amikor első fizetését megkapta, bevonult egy könyvesboltba, és büszkén vett egy könyvet. Úgy érezte, az emberi társadalom visz- szafogadta.

A dologhoz tartozik: a dulakodási eset után néhány nappal azt kellett látnia, hogy térdsebe nem gyógyul. Volt rajta valami var, de ha megnyomta, genny folyt alóla. Elment az SZTK-ba, de az új világban a kezeléshez TB-kártya kellett már, és neki olyan nem volt. Az orvos megnézte, beszórta sebhintőporral és hazaküldte a szánalomból kezelt ingyenbeteget. Nem gyógyult. Alapi kezdte azt hinni, vérmérgezése van. Egyik este Szív utcai lakótársainak kisebb beszédet tartott arról, hogy most olvasta újra a Kilimandzsáró havát, hogy megtudja, mi vár rá, mert ő most meg fog halni vérmérgezésben, és szereti őket, de ne örüljenek, mert ők sem fognak túl sokáig élni, és a haláluk nyilván ugyanolyan nyomorult lesz majd, mint az övé, mert a halál csakis nyomorult lehet. Végül még ő vigasztalta az elkeseredett Saroltát és Henriket.

Efféle sztorikat mesélnek egymásnak a Bluesban ülő törzsvendégek, amíg Alapi Kingára vár. Aztán a társalgás úgy alakul, hogy úgy érzi, el kell mondania társainak,

166