Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Patak Márta: Anya és leánya - Ötvennégyes kocsi, kilencvenhármas hely
PATAK MÁRTA Anya és leánya Vasárnap van. Anya és leánya ma másképpen ébred, mint hétköznap, ma már a szertartásos hajnali vécére menetel is másképp zajlik, mint kedden vagy csütörtökön. Ma nem csörömpölnek kézmosáskor a fürdőszobában a fogmosó pohárral, hogy a másik, ha netán még aludna, biztosan fölébredjen rá. Ma hajnalban óvatosan, szinte úgy osonnak ki a vécére, légiesen könnyű léptekkel, és már akkor repes a szívük az örömtől, hogy végre eljött a vasárnap. Nem szólalkoznak össze felkelés előtt, hogy ma azé az elsőbbség, aki tegnap másodiknak ment. Ma ünnepelni készül a lelkűk, mit számít ilyenkor, hogy ki jut be elsőnek a vécére. Elég egy pillantás a szokásos Jó reggelt! után, abból rögtön tudják, mi a mai sorrend. Az anya bólint, és ahogy a lányára néz, talán eszébe jut, hogy ugyanígy bólintott, mikor az első iskolabálra elengedte. De mostanában mind ritkábban gondol ilyesmire, és inkább úgy érzi, éppen elég dologról lemondott már életében a lánya javára, ideje végre visszakapni valamit abból a rengeteg áldozatból. Az anyát illeti ma az elsőbbség, ma ő megy be a fürdőszobába, hogy hozzálásson az előkészületekhez. A lánya addig előszedi a szekrényből a ruháit, gondosan kiteregeti az ágy szélére a szürke kosztümöt, a fehér blúzt, kissé elidőz a harisnyák között, de nem talál megfelelőt, és akkor arra gondol, nem ártana venni már egy pár új nylon harisnyát, aztán nyomban utána eszébe jut, hogy minek harisnyára költeni, fölösleges kiadás, az édesanyja harisnyás komódjában úgyis talál majd egyet. Tíztizenöt éves, bontatlan csomagolásút is akár. Úgyhogy megadón pakol tovább. Édesanyja közben a fürdőszobai tükörben nézegeti ráncos, bortáskás arcát, nyakát, oldalra fordulva vizsgálja megereszkedett, kiürült tömlőként lelógó mellét, csupa ránc, csupa bőrlebeny hasát, combját. Aztán fölszegi a fejét, dacos pillantást vet a tükörképére, nem hagyja, hogy elhatalmasodjon rajta a keserűség. Bemászik a fürdőkádba, és jó erős sugárban megengedi a zuhanyt. Amíg nem jön meleg víz, addig is alááll, hadd frissüljön kicsit a vérkeringése: óvatosan kezdi, a szíve táját dör- zsölgetve, nehogy baj legyen. Egyre jobban érzi magát. Önkéntelenül is énekelni, vagy legalább halkan dúdolni támad kedve, talán hogy Ellopták szívemet, vagy valami hasonlóan fájdalmasan érzelmes, lassú magyar népdalt. Hátraszegi, megrázza a fejét, majd olyan hangosan elkezd nevetni, hogy a lánya odakint a szobában is felkapja rá a fejét. Teli torokból kacag, s miközben zubog a langyos víz elnyűtt testére, gondolatban a tengerparti homokon szalad negyvenévesen, valamelyik népszerű adriai nyaralóhelyen, ahová annyi vágyakozás után végre eljuthatott. Vasárnap van. Ma nem feleselnek egymással, hogy Anyám, légy szíves, menj ki az újságért!, Nem lányom, menj ki inkább te, én pongyolában vagyok, nem szeretnék!, s ha meg a postás csönget, akkor ugyanígy, időbe telik, mire eldöntik, ki menjen. Végül mindig a lány megy, mi mást tehetne, engedelmeskedik, mégiscsak az anyja, aki kéri, de csak résnyire nyitja az ajtót a postás előtt, s még nyáron is ráveszi gyorsan a ballonkabátot a köntösére, nehogy meglássák, hogy nincs rendesen felöltözve. De ma vasárnap van. Ma az ő szíve is ünnepel. Ha az édesanyja abbahagyja a kacagást, és végre kijön, akkor ő megy be a fürdőszobába, ő is megmosdik, meg11
