Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Patak Márta: Anya és leánya - Ötvennégyes kocsi, kilencvenhármas hely

vizsgálja magát a tükörben, és mielőtt még elkeseredhetne, vidáman dúdolni kezdi azt a régi dalt, mint diákkorában, mikor iskolabálra vagy többnapos kirándulásra készült, mikor még azt hitte, előtte áll az egész élet, csupán idő kérdése, hogy boldog legyen.

Ma vasárnap van. Ma felöltöznek szépen, kifestik, bekölnizik magukat, mintha messzi útra indulnának, és úgy mennek le a szomszéd utcán át a korzóra, egymásba karolnak, és a nagytemplomból jövet az ürességtől kongó cukrászda teraszára képzelik magukat, amint az önfeledten kacagó vendégek között megisznak egy habos kávét, megesznek mellé egy francia krémest, és a kávéjukat kortyolgatva jó sokáig bámulják majd szótlanul a korzó vasárnap délelőtti járókelőit.

Ötvennégyes kocsi, kilencvenhármas hely

Kimondom az állomás nevét, és vele együtt mintha kiszakadna belőlem valami, egy szervem, eddig ismeretlen, de mégoly fontos, létfontosságú szinte, mert rögtön érzem a hiányát, olyan, mintha tapintható űrt hagyna maga után. Gépies mozdulattal nyúlok a pénztárcámért, fel se fogom szinte, hogy mennyit mondott a pénztárosnő, inkább megszokásból nyújtom át az ötezrest, ennyi csak elég lesz, többe nem kerülhet, a múltkor se fizettem többet, két és fél hónap alatt nem mehettek föl az árak annyira, hogy ne jöjjön ki belőle Pécsig egy oda-vissza vonatjegy. Ötven- négyes kocsi, kilencvenhármas hely, rápillantok a jegyemre, pedig tudom, fölösleges, úgyis még legalább háromszor meg kell néznem, mert nem jegyzem meg.

Két és fél hónapja jártam utoljára otthon. Anyám akkor azt mondta, búcsúzzunk el, mert többé nem látjuk egymást, én meg ingerülten vágtam rá, Ne mondj ilyet, anyám!, magamban meg azt gondoltam, na ne szórakozz velem, már hogyne látnánk, harminc éve ezt mondod nekem anyám, és eszembe jutott, hogy mindig fejcsóválva emlegette a nagyanyját, aki megállás nélkül hajtogatta, hogy ő annyit szenvedett életében, hogy az három másik asszonynak is elég lett volna, a végén aztán már nem tudott szólni, ellentétben ővele, aki sose panaszkodott, pedig lett volna rá oka, apám mellett csak csupa keserűség volt az élete, az utolsó pillanatig ivott, folyton részeg volt, józanabb pillanataiban azt mondta, az uránbányát másképp nem lehet kibírni, mindenképpen inni kell, akkor legalább nem gondolkodik, mikor a felszínen van, mert százhúsz méterrel a föld alatt másképp forognak a kerekek, ott nem létezik egyéb, csak a bánya meg a többiek, teljesen mindegy, hogy mi történik idefenn.

Elteszem a jegyet, a visszajárót, nem is hallom, mit mond a pénztárosnő, apám alakja jár a fejemben, látom kipirult, barázdás arcát, torzuló mosolyát, ahogy lép be az ajtón, előre-hátra jár imbolyog, olyan, mint a gyerek, mikor nem tudja még, hogyan reagáljon, el is ugrana a pofon elől, de menne is befelé, mert éhes talán, de tudja, hogy rossz fát tett a tűzre, nem lesz egyszerű kiköszörülnie a csorbát, de muszáj megkockáztatnia a bemenetelt. Apám hazajött, kitárta a bejárati ajtót, megkapaszkodott az ajtófélfában, köszönt, és már a köszönéséből lehetett tudni, mi lesz a folytatás. Ha jó hangosan, tagoltan kimondta, hogy Jó estét kívánok!, akkor tudtuk, hogy az éjszaka hátralévő részében nem alszunk, mert balhé lesz, kiabálni fognak,

12