Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista
az időben, sikerei csúcsán volt emberileg a legszánalmasabb. Mégis, ha nyomokban is, de ott volt rajta a századelő csillogásának lenyomata, egy kor visszfénye, mely a színpadon még mindig elbűvölte a roncsaiban tovább élő, polgári publikumot. 1976. január elsején adta át a Ludas Matyi szerkesztését az utódjának, Árkus Józsefnek. Érezte, hogy lejárt az ideje, s vele befellegzett a pesti zsidó humornak is, legalábbis abban a formában, ahogy a század eleje óta a sajtóban, a kabarékban és a színházakban művelték. Sajnálta fiatalabb pályatársait: úgy érezte, egy folytatha- tatlan pályán próbálnak meg boldogulni. Főként a közönség eltűnését, „feloldódását” fájlalta. Ő annak a pesti zsidó, kisebbségi identitású publikumnak volt a humoristája, amely tudta, hol húzódik a határ, és értékelte, ha valaki szellemesen átlépte egy pillanatra, majd visszatáncolt. Tabi a Leningrádból először 1961-ben Budapestre vendégszerepelni hívott zseniális komikus, a szintén zsidó Arkagyij Rajkin lelki rokona volt. Érdemes felidézni az ő egyik Budapesten is elhangzott poénját: „Nálunk minden van... de nem mindenkinek. (És ezzel ijedten befogta a száját.)” Vagy a másikat, mely nálunk is közszájon forgott: „Valami van... de nem az igazi.” A lehető legrosszabb véleménnyel volt arról, hogy Komlós János 1967-ben létrehozta a Mikroszkóp Színpadot, és megpróbált a nyomdokaiba lépni. Úgy érezte, hogy az ő vetését más aratja le. Mert miközben őt még szigorú tabuk közé kényszerítették, annak, aki utána jön, sokkal többet megengednek. Ekkoriban, a hetvenes évek mások felében a Kádár-rendszer a humort már a társadalmi elégedetlenség levezetésére próbálta felhasználni, és a rádiókabaré egyfajta hivatalos intézménnyé vált. De már látható volt, hogy a „hétköznapi tudatból” fokozatosan kiszorul a hivatalos pártideológia. A tabukkal való viccelődésen csak addig lehetett nevetni, ameddig a Kádár-rendszert megváltoztathatatlannak, „betonba öntöttnek” vélték. Csakhogy egyre kevésbé volt az. Komlós nem kevesebbre vállalkozott, minthogy a humor injekcióival utólag megerősítse a „létező szocializmus” szétmorzsolódott ideológiai alapjait. Ez már akkor is lehetetlen és gusztustalan vállalkozásnak tűnt, tekintettel a holttestekre, melyeket a „legvidámabb barakk” alatti gödörben vékonyodó cementréteg választott csak el a kabarészínpadtól. Komlós eszköze az általa felfedezett és leszerződtetett Hofi Géza volt. Tehetségét a szó szoros értelmében satuba szorította a főnöke, ideológiailag „szalonképes” kabarészínészt faragott belőle. Hofi, aki „Kádár-korszak kisembereként” halmozta a poénokat a színpadon, valójában a hagyományos zsidó humor alkotóelemeiből összegyúrt prolifiguraként jelent meg a közönség előtt. Komlós szerette volna, ha a „munkásosztály hangján” szólal meg, de ekkoriban a munkások helyére már a melósok léptek. A proli szó is visszanyerte eredeti tartalmát: a reménytelenül lecsúszott, napról napra élő szegény embert jelentette, akiről már nincs mit mondani a közönségnek. Az ideológiai máz lepattogzott, és alatta a kopár felület semmi jót nem ígért. Hogyan lehet egyszerre felmutatni a tabukat, és ugyanakkor ki is gúnyolni őket? A feladat megoldhatatlan volt. Tabi a fejét fogta, amikor a Komlós a Mikroszkóp Színpadon a talpnyaló kabaré műfajával kísérletezett, és szovjet darabokat tűzött műsorra, majd utóbb, már Sas József igazgatása alatt, ugyanott Lenint parodizálták. Nem ideológiai, hanem ízlésbeli kifogásai voltak az ellen, ahogy a volt AVH-százados vezette a színházát. Értesült róla, hogy a szovjet követség diplomatái rendszeresen bejárnak hozzá vodkázni, és csodálni a „merészségét”. Az 1980 júliusában, váratlanul meghalt Komlós elbüszkélkedett neki, hogy szilveszter napján 152
