Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

tesen az emberi természetet, de még áttételesen sem kérdőjelezheti meg a Párt politikáját. Azokat a rajzolókat, mint Kaján Tibort, vagy Réber Lászlót, akik a kultúra ingoványos területére merészkedtek, és így próbálták tágítani a humor határait, gúnyosan „művészeknek” nevezte. Ha előzetes témaegyeztetés nélkül előálltak a rajzaikkal, Tabi behívatta a hivatalsegédet, s megkérdezte tőle, hogy érti-e őket. Az természetesen azt mondta, hogy gőze sincs, mit ábrázolnak a karikatúrák, és mi bennük a humoros. Hasonló, megalázó jelenetek sorozata vezetett Kaján „lázadásához”. A WC-ajtóra rajzolt főhercegi korona csak utolsó csepp volt a pohárban.

A Ludas Matyi Tabi számára rutinná vált, a főszerkesztői poszt csak „belépőjegy volt a színház világába”. Keveset írt a hetilapba, humoreszkjeinek javát a Népszabadságnak adta, ahol a publikáció nagyobb nyilvánosságot és tekintélyt biztosított a számára. A színpadi sikert mindennél fontosabbnak tartotta, ennek érdekében szolgálta a Pártot, a jó ízlés határain belül. Példaképe Molnár Ferenc volt, hasonlóan népszerű akart lenni a pesti közönség körében, mint amilyen egykor ő volt. A hatvanas évek elején, amikor szinte minden hazai teátrumban játszották a darabjait, bizonyos tekintetben meg is közelítette Molnárt, akit az allűrjeiben is igyekezett utánozni. Egész életében nagy gondot fordított a megjelenésére. A legdrágább, méretre készült ruhákat viselte, bőkezű borravalókkal kényeztette a New York kávéház és a Fészek klub pincéreit. A legjobb pesti úri szabóhoz járt, hogy már első pillantásra kitűnjön a szedett-vedett kispolgárok közül. El akarta felejteni, hogy évtizedekig maga is csak egy volt közülük. Komplexusait egy brit gentleman stílusával igyekezett palástolni: jól öltözött volt, távolságtartó, került minden bizalmaskodást.

A századelő nagypolgárának szerepét alakította a hatvanas évek szürke és szomorú Magyarországán, ahol úgy figyelte az embereket, hogy közben biztonságos távolságban maradt tőlük. Jobban szeretett a gondolataikban olvasni, kitalálni, hogy mi jár a fejükben, mint végighallgatni a sirámaikat. Úgy akart festeni, mint a gyermek- és ifjúkorában messziről látott nagypolgárok, akik közül jó néhánnyal egykor interjút készített. Azok tekintélyes férfiak voltak, bankigazgatók, sajtómágnások, nagyiparosok, földbirtokosok. Ruhájuk, modoruk már az első pillanatban tiszteletet parancsolt, gyönyörű nők rajongták körül őket. Egy magafajta firkász nem is álmodhatott arról, hogy olyan lehet, mint ők. Tahinak csak emlékképei maradtak meg az úri világból, mégis, hozzájuk próbált igazodni. Gazdag és magabiztos, brit úriember benyomását keltette, így próbálta elfeledni fiatalkori nyomorát és kiszolgáltatottságát. De a mintát, melyet követett, nem egy yorkshire-i kastélyban, vagy előkelő londoni magánklubban kell keresni: ő ezeken a helyeken soha nem járt, nem is vágyott oda soha.

Bőven áramló színházi jogdíjai lehetővé tették, hogy a hatvanas években heteket töltsön a Margitszigeten. A Nagyszállóban lakott, látványos, fényűző életet élt, csak azért, hogy a pályatársai irigyeljék, mint egykor Molnár Ferencet. Igyekezett hasonló jelenséggé válni, mint a húszas években „Csekszpírként” emlegetett, legendás szel- lemességű, bravúros színpadi szerző, akiről irigykedve pletykálkodnak a pesti kávéházakban. Példaképe egykori szobáját kérte a személyzettől, akik közül egyesek még emlékeztek is rá. Már csak az hiányzott, hogy Tabi felvegye Molnár szalmakalapját és a monokliját, ahogy Kaján Ferenc karikatúrának megrajzolta. De eddig nem merészkedett. Feltűnő is lett volna a szocialista Magyarországon, ahol bár játszották Molnárt, burzsoának bélyegezték, és soha nem tudtak mit kezdeni vele. Tabi ebben

151