Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

esélye lenne ezek megvalósítására. Nem kellett különösebb fantázia ahhoz, hogy kitaláljam, rólam szól a történet. Vettem ugyanis magamnak a bátorságot, és már gimnazista koromban megpróbálkoztam az írással. Ezt, Elli hatása alatt a nagybátyám sem nézte túl jó szemmel, és amikor anyám közölte vele, hogy a Bölcsészkarra jelentkezem, ekképp reagált rá: „Nem baj, majdcsak lesz valahogy. Az a fő, hogy János egészséges.”

Tabi havonta egyszer járt el hozzánk, a mi gangos, terézvárosi lakásunkba, rozzant bútoraink közé, ahová napjában legföljebb egy órára sütött csak be a nap. Anyám kislány korától felnézett rá, ragaszkodott hozzá, segített neki magánélete bonyodalmaiban, amennyire csak tudott. Amikor a házassága végképp elviselhetetlenné vált, hozzánk hozta megtakarított pénzét, hogy a felesége ne tegye rá a kezét. Ekkor már arra készült, hogy elhagyja Ellit, és új életet kezd. Természetesen egy harmadik nővel, egy Szigligeten megismert könyvtárossal, aki felhagyott a színészi pályával, és olyan szegény volt, mint a templom egere. Emlékszem, a nagybátyám cipős dobozban tartotta a bankjegyeket, nem merte bankba tenni őket, attól félve, hogy Elli megtalálja a betétkönyvét. Látogatásai során néha elbeszélgetett apámmal a munkaszolgálatos emlékeikről, ugyanis kétszer is találkoztak Ukrajnában. (Később már nem, mert apámnak az a szerencse jutott osztályrészül, hogy a szekér alatt, melyet hajtott, felrobbant egy partizánakna, melynek szilánkja az állába fúródott. A szerencsés sebesüléssel kórházról-kórházra vándorolt a visszavonulás során, így végül megúszta a Borba szóló behívót.) De végső soron apámmal nem volt mit mondaniuk egymásnak, hiszen két, külön világban éltek. A kispolgári szinten megrekedt revizort jókora távolság választotta el az országszerte ismert írótól és újságírótól. „Szervusz, szervusz. Egyszer le kellene ülnünk rendesen beszélgetni. Bizony, bizony.” Ebben maradtak.

Amikor a nagybátyám hozzánk jött, anyám figyelmeztetett, hogy vegyem fel a legjobb ruhám, „viselkedjek”, kedveltessem meg magam vele. Kitakarított, rendbe tette a lakást, sós és édes süteményt hozott. Buzgólkodását a hatvanas években már nemcsak a testvéri szeretet diktálta. Ennél többről volt szó. Tabi ugyanis közismert és népszerű személyiségként igen befolyásos volt. Hetente részt vett a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalában rendezett főszerkesztői értekezleteken, a kapcsolatai „aranyat értek”. Laci „egy telefonnal mindent el tud intézni”, mondogatta anyám, és ez igaz is volt. Közvetett összeköttetést jelentett számára a hatalom köreihez, amit ugyan nem vett igénybe, de úgy érezte, még szükség lehet rá. Ezt mások is tudták, a családunk barátai, sőt, még a középiskolai osztálytársam szülei is, és irigyeltek érte. „Neked könnyű, a bátyád azt intéz el, amit csak akarsz”, mondták olykor anyámnak. Túloztak, bár talán tényleg volt valami abban, amit mondtak. De hogy kihasználja a lehetőséget, kérni kellett volna, amire anyám nem volt hajlandó. így aztán évtizedekig kínlódott alacsony beosztásokban, rémes munkahelyeken.

Tahinak az olvasók, majd később a televíziónézők körében élvezett népszerűsége akkoriban rendkívüli tőkének számított. Ha felhívott egy „mezei” igazgatót, párttitkárt, tanácselnököt vagy akár főrendőrt is, az megtisztelve érezte magát, készséggel teljesítette a „híres ember” kérését, ha csak egy mód volt rá. Sokan fordultak hozzá, „kamatoztatták” a kapcsolatait lakás- és autókiutalások, még telefonkérelmek ügyében is. Még benzinkutat is szerzett valakinek. Ezekben az ügyekben főként a mindenkori szeretői, és a feleségei fordultak hozzá. Szilágyi Lillának, aki elvesz146