Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

tette a fiát, elintézte, hogy új lakásba költözhessen a Szent István parkban, ahol nem gyötrik az emlékei. Szép kort megélt apja, a nagyapám, aki fia sikerét látva felvette a Tabi nevet, úgy jellemezte őt, hogy a volt nőit, mint valami sleppet hordozza maga után, nem képes tőlük megszabadulni. Családtagjainak gondjait ezek után már terhesnek érezte, nyűgnek tekintette. Anyám, aki tisztában volt a bátyja természetével, ezért kötötte a lelkemre: ha Lacitól kérni akarsz valamit, menj fel hozzá a szerkesztőségbe, és vedd rá, hogy ott, helyben telefonáljon. Ha hazamegy, és elmondja Ellinek, hogy bármit kértél tőle, az a sik- sze biztosan megfúrja, annyira utál bennünket.

A sikeres humorista saját családja patrónu- sává vált, de ezt a szerepet nyűgnek tekintette.

Zavaros érzései voltak a származásáról, önmagáról alkotott képe kibékíthetetlen ellentmondásokra, mélyen gyökerező komplexusokra épült.

1982-ben megjelent önéletírásából, melyet az 1945-tel befejezett, kitűnik gondolatvilágának sajátossága. „Vezérgondolata” a kisebbrendűségi komplexusából táplálkozó „csökkent értékűség” volt, amit aztán második felesége alaposan elmélyített, és a családjára kiterjesztett. Abból indult ki, hogy ő, rossz kézügyessége miatt semmilyen fizikai erőfeszítéssel járó mesterséget nem volt képes megtanulni, egyetlen gyakorlati vagy elméleti szakmával sem boldogult. Hiszen az 1920-as évek végén csődöt mondott, mint drogista segéd, és később biztosítási ügynökként is kudarcot vallott. Arra sem volt képes, hogy rendszeresen gyarapítsa az ismereteit, felsőfokon tanuljon, diplomát szerezzen. Ehhez nem volt elég szorgalmas, nem fogott eléggé a feje. Lustaságáért és ügyetlenségéért a családját, felmenőit hibáztatta: ők se vitték semmire. Milyen esélye van neki ezek után arra, hogy karriert csináljon? Ezen töprengett tizennyolc évesen.

Ültem hát a ligeti pádon, egyre azon tűnődve, hogy miféle kenyérkereső pályát válasszak. Mennél tovább elmélkedtem, annál inkább vált meggyőződésemmé, hogy tulajdonképpen semmire sem vagyok alkalmas. Mint elbeszélésem legelején említeni bátorkodtam, szatócs dinasztiából származom, jómagam azonban semmiféle üzleti vállalkozáshoz nem éreztem kedvet. Befolyásos rokonom, akinek révén valahol állást találhattam volna, nem volt. Igaz, hogy Rudi nagybátyám akkor már istállómester volt (ami a cirkuszi hierarchiában megfelel a miniszteri tanácsos rangjának), de a cirkusz világa semmiképpen sem vonzott. Apám vászonnal ügynökök, anyám kávémérést vezetett, őket sem követhettem. Hogy valami iparosnak tanuljak ki én, akinek a nagyapja önálló vegyeskereskedő a Dob utcában - nem, ilyen mélyre nem süllyedhettem. Kézügyességem amúgy is a nullával volt egyenlő, arról nem is beszélve, hogy minden iparos szakmát legalább két évig tanulnom kellene,

147