Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)
2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista
meg a flekktífuszt a kardok nélkül, 1943 januárjában. További pályafutásomnak a voronyezsi áttörés véget vetett. Egy szál vödörrel a kezemben órákig próbáltam feltartani Tolbuchin hadseregét. Amidőn azonban látnom kellett, hogy von Mannstein tábornagy is visszavonul, fogtam magam, és abbahagytam a céltalan ellenállást. Pokoli káoszban elindultam nyugat felé a vödrömmel. Magyarok, románok, olaszok, szlovákok és németek áramlottak ziláltan Kijev felé, egymás hegyén-hátán. Mindenki igazoltatott mindenkit, járőrök cirkáltak, hogy összetereljék a katonákat és lelőjék a műszókat. A járőrök egymást is igazoltatták, mindenki gyanús volt, kivéve a halottakat, akiket megbízhatónak lehetett elismerni. Engem senki sem bántott, mert látták a kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová. Ezzel a vödörrel mentem a Dontól Kijevig. A vödörnek köszönhetem, hogy senki sem lőtt le, senki sem igazoltatott, mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová. Bobrujszk és Berdicsev vonalában volt a fő-fő szűrőállomás. Ezt a vonalat már csak rendezett alakulatok léphették át, mert - ha már a fronton minden felbomlott is, de a hátországban rendben kellett lennie. Itt külön-külön mindenkit megvizsgáltak, és kikérdeztek. Aki nem tudta megindokolni, hogy miért szalad hazafelé, azt máris becsukták. Engem azonban senki sem kérdezett, mert látták a kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová. Kijevben akkor még nyugalom volt. Itt jelölték ki a csapatok új beosztását, itt döntötték el, hogy a még életben maradt kiirtandókat hol és hogyan kell kiirtani. A katonák partizánvadászatra indultak, vagy kórházba kerültek, másokat aknát szedni küldtek, vagy tankcsapdákat építtettek velük. Velem azonban senki sem törődött, mert látták kezemben a vödröt, s nyilvánvaló volt, hogy vízért megyek valahová. Szolnokon jártam már a vödörrel a kezemben, amikor elért a végzet. Egy magyar tábori csendőr megkérdezte, miért lődörgők az utcán. Felemeltem a vödröt, és azt mondtam: Alázatosan jelentem, vízért megyek. Erre kaptam egy akkora pofont, hogy magam is megcsodáltam. Tudod-e, nyavalyás, hogy miért kaptad? Tudom, alázatosan. Mert nincs feneke a vödörnek. Tabi sajátos látószögből pergeti le a derűs-vigasztaló fantáziajátékot: hogyan jöhetett volna haza Ukrajnából úgy, mintha csak vizet hozna, valahonnan a közelből. Megjegyzendő, hogy ebben az írásában is óvakodott attól, hogy leírja, zsidóként küldték ki a keleti frontra. Mégis, ez az elhallgatásra épülő és naiv illúziókat felidéző humoreszk egyik maradandó írása. Igaz, hogy a lehető legkevesebbet mond benne önmagáról, meg a zsidó sorsról, de éppen ez benne a humor forrása. Drámát beszél el derűsen. Feszültsége a szellemes, könnyed megközelítés és a mögötte meghúzódó, többé-kevésbé elhallgatott népirtás „összeszikrázásából” fakad. Az egykori közönség, mely annyiszor megtapsolta ezt az írást, megérezte, hogy a szellemes, abszurdba hajló elbeszélés a zsidó sors akkor kifejezhetetlen tragikumát örökítette meg. Második világháborús pályafutásának emlékeit 1955-ben, tíz évvel a felszabadulás után, népes társaságban is felidézte. Ekkor tartották ugyanis a Madách Színházban az életben maradt munkaszolgálatosok találkozóját, ahol Rádai Imre, a nagyszerű színész elszavalta az „Egészséges vagyok és jól érzem magam” című verset, 134
