Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

ereszti le a hangját, olyan a tompán és szenvtelenül beszél, mint a pályaudvari megafon.

„Javasoljuk a szerkesztőség kollektívájának, tegye tudatosabbá, tervszerűbbé a Ludas Matyinál folyó munkát. Színesítsék, pontosítsák, egyszóval tökéletesítsék a Le a bürokráciával! rovatot, mely az ideológiai nevelés egyik legfontosabb eszköze a Ladas Matyiban! A főbb cikkeket, rajzokat tervezzék meg előre, legalábbis a lap 60-70%-áig, és a szerkesztőbizottság hosszabb, két-három hónapos tervet is készítsen. Követendő példa a szovjet szatirikus lap, a Krokodil stílusa és megoldásai. De forgathatják a Dikobrázt, a csehszlovák testvérlapot, átvehetnek cikkeket a lengyel Spilkiből vagy a Német Demokratikus Köztársaságban most kiadott Eulenspiegel- ből. Tanácsoljuk, hogy az eddiginél jobban hasznosítsák a béketábor humoros lapjainak tapasztalatait! Szervezzék meg új, elsősorban címlap- és portrérajzolók kinevelését, illetve a tehetséges gyárifaliújság-rajzolók fokozatos bevonását, nyissák meg a lapot a munkásrajzolók előtt.”

Vége az értekezletnek. Két órán át tartott, végül megúszta a hozzászólást. Túl van rajta. Ezt soha nem bocsátja meg Gádornak. A két pártközponti káder elment. Vissza az életbe. Vagy abba, amit ők életnek tartanak. Senkit nem érdekelt a véleménye, őt magát a legkevésbé. Már csak ez az agymosás hiányzott. És ma még találkoznia kell Júliával, a Zserbóban.

Erika anyja délelőtt a szerkesztőségben kereste telefonon, találkozót kért tőle. Beszélgetni akar. Fontos dolgokat mondani. Évek óta nem látta, pontosabban itt- ott összefutottak ugyan, de néhány szónál többet soha nem váltottak. Most miért hívta? Rosszat sejt. De nem zárkózhat el. Hiszen megszülte lányát, még ha nem is jött hozzá feleségül. O nemzette a gyerekét, aki mást szólít apának. Most már maradjon így, ne bolygassuk a históriát. Nem örült a randevúnak. Júlia először a Baross utcába hívta, de oda nem akart felmenni. Nincs kedve találkozni Fodorral, akibe jó, ha hálni jár a lélek. Nosztalgiázni pedig végképp nincs kedve. Kitért a meghívás elől, javasolta, hogy találkozzanak a Zserbóban, fél hatkor, ha mindenképpen látni akarja. A férje biztos megint kórházban van, és valami gyógyszerre van szüksége. Mintha ő tudna szerezni. Az a szerencsétlen is befejezhetné már. Nem kíván neki rosszat, de élőhalottnak lenni nem főnyeremény. Elvették a vagyonát, és még az ügyvédi kamarából is kizárták. Az indoklásban az állt, hogy „ideológiailag nem fejlődőképes”. Szerencséje, hogy nem telepítették ki vidékre, mint annyi kollégáját. Igaz, hogy ezt elkerülje, még végig kellett szenvednie egy lakásleválasztást is. De ez az egész már nem az ő ügye volt. Hanem Júliáé, aki 1946-ban úgy döntött, hogy mellette marad.

A cukrászdát most Vörösmartynak hívják, a költő szobráról, amit az ablakából lehet látni. Nem volt nagy fantáziája annak, aki új nevet adott neki. Egyébként ugyanolyan, mint valaha: procc. Olykor ide is beül írni, bár inkább az Emkébe jár. Ott kevesebb az ismerős, aki az asztalához telepszik, és csak beszél, beszél, ő meg nem tudja magát rászánni, hogy félbeszakítsa. A Zserbót, amióta csak megnyitották, valamikor a múlt században, a nők tartják megszállva. Gábor Andor erről is írt kupiét, és milyen szellemeset. Medgyaszay Vilma énekelte Szirmai Albert zenéjére: „A földalattiból kilép ő / művelt, középosztályú, szép nő, / s fején egy héttornyú kalappal/ egy kávét rendel dupla habbal.../Jó feleség, kiderül lám itt: / vesz férjének ötér szalámit, / és másnap ott ül még buzgóbban / a Zserbó-bo-bo-bóban.“

108