Életünk, 2013 (51. évfolyam, 1-4. szám)

2013 / 1. szám - Pelle János: A humorista

A „népi demokrácia” és a humor képtelen viszonyára érdemes részletesen kitérni, hiszen ez a probléma nemcsak a szoros pártirányítás alá kerül Ludas Matyit, és lap szerkesztőit érintette, de az ötvenes évek egész magyar társadalmát is. A közvélemény egyre inkább szembefordult az egyeduralmat kiépítő párttal, és vezetőjével, a bálványozott Rákosi Mátyással. Mivel az emberek nem tudtak törvényes keretek között hangot adni elégedetlenségüknek, viccek mesélésével fejezték ki helyzetük abszurditását és tragikomikumát. A nevetés az összehangolódás és a rendszer elutasításának spontán formája volt, az emberek önkéntelenül is elárulták a politikai nézeteiket, amikor együtt nevettek másokkal. Ideális közeg alakult ki a humor számára, amire a hatóságok is felfigyeltek. A „reakciós” tréfálkozást a politikai rendőrség figyelte, nyilvános helyeken tanácsos volt hallgatni. „Disznó viccet nem mesélek, ab ovo, és politikai viccet sem, ab avo”, tartották az óvatosabbak. Abból is vicc született, hogy mi lett a sorsa annak, aki nem fogta be a száját: „Két barát politikai viccet mesél egymásnak a zsúfolt villamoson. - Tudod, mi a különbség Kína és Magyarország között? - Nem - feleli a másik. - Kína a mosoly országa, viszont ami itt van, az tiszta röhej. Egy harmadik férfi, aki mellettük áll, megszólítja az elsőt: - Tudja, hogy mi a különbség a villamos és maga közt? - Nem - mondja a férfi. - A villamos továbbmegy, maga pedig velem jön.” Ugyanez az alaphelyzet, más változatban: „Vasúti kupéban utaznak néhányan, és vicceket mesélnek egymásnak. Egyre jobb lesz a kedvük, és az egyikük elmond egy politikai viccet. Ettől mindenki elkomorodik, csak az egyik útitárs nevet harsányan. - Hát ez nagyon jó, ezt fel kell írnom! Mondja, hogy is hívják?”

Tabi nem szerette a gúnyolódásra építő, radikális politikai humort, ami „tiltott terület” volt a számára. Azokért a viccekért sem rajongott, melyek harsány hahotára ingerük a hallgatóikat. Meg sem jegyezte őket, igyekezett tudomást sem venni róluk. Meglepőnek tűnhet, hogy egy humorista ennyire lesújtóan vélekedik a viccekről, melyek kifejezetten azért születnek, hogy nevessünk rajtuk. Hiszen neki ugyanez volt a célja, de a durva vagy trágár, kocsmai stílust megvetette. Ugyanakkor a finomabb vicceket maga is felhasználta. Elsősorban azokat, melyek a mindennapi élet tragikus vagy mulatságos helyzeteit örökítették meg. Mint azt, amikor valaki tele szájjal próbál beszélni. A humornak elsősorban a szelídebb válfaját kedvelte, melynek hatására mosolygunk, vagy „magunkban” nevetünk. Ez nyomtatásban is jól érvényesül, ellentétben a hagyományos viccel, ami akkor az igazi, ha olyanok társaságában hangzik el, akik eleve ráhangolódtak a meghallgatására.

Az ötvenes évek humoristáinak, köztük Tahinak is, szigorú tartalmi tilalmakat kellett tiszteletben tartaniuk. Nem gúnyolhatták ki a Pártot, de azokat az intézményeket sem, melyek a Párt akaratát közvetítették. Pedig nagy volt a kísértés: az egyedül üdvözítő marxista-leninista ideológia minden problémára tudta a megoldást, a hívei viszont fogyatkoztak. A kommunizmus fenséges eszme, de már Napokon megjegyezte: „A fenségestől a nevetségesig csak egy lépés.” Lett volna min nevetni, mert a Párt megpróbált behatolni a társadalom legapróbb pórusaiba is, és a maga képére akarta formálni a nevelést, a kultúrát, de még az emberek magánéletét is. Ez a diktatúra viszonyai között a közéleti humor teljes tilalmát jelentette. A humoristák a tabukat tiszteletben tartva csak úgy juthattak el a közönséghez, ha korlátozták fantáziájukat, fékezték és kontrollálták spontán ötleteiket. Figyelembe kellett venniük, amit állítólag egy másik francia, Voltaire mondott: „A nevetségesség öl”.

95