Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt

Az meg különösen elidegenítő lehet manapság sokaknak, hogy a Nyugat tevékenységében milyen sok „negatív” irányt, viselkedési formát észlel. Ignotust pl. így minősíti: „a Nyugat negatív szellemének, a jobbért való rombolásnak legkiválóbb képviselője”. És azzal a megfontolt vélekedéssel vajon mit kezdhetnek, amely visszapillantva a századelő nyugatosa- inak debattáns viselkedésére a „Rákosi Jenő-féle imperialista magyarság-felfogás” ellen, ezt jegyzi meg szelíden: „Támadásuk mai magújult nacionalista szemmel nézve túlságosan erősnek látszik...” Ma - azaz Trianon után és a bécsi döntések előtt, azaz a nacionalizmus - hadd fordítsam le a minden „magyar ügytől” irtózok számára - azt jeleni: patriotizmus, a kor nyelvén: „sovinizmus”, azaz „irredentizmus”.

A legfontosabb bekezdés a Nyugat fejezet legvégén olvasható. És ebbe belegondolva a mai kánonképző idők ideológiai elkötelezettségnek maszkírozódó alantas politikai ízlésvilágáról is sokat megtudunk, ha nem éppen a lényeget. „A Nyugatnak eleinte nem volt politikai tendenciája. A polgári radikalizmus orgánuma eredetileg a Huszadik Század volt, Jászi Oszkár lapja (1900-1919). A háború folyamán a pacifista meggyőződés hatása alatt a Nyugat mindinkább eltolódott a politika, a polgári radikalizmus, a Galilei-kör és a baloldali ifjúsági mozgalmak felé. A Károlyi-forradalom irodalmi előkészítése itt ment végbe és a Károlyi-kormánynak a Nyugat volt a hivatalos revüje.” Nincs itt a legenyhébb ítélkező hangsúly sem - és éppen ezért érdemes a figyelemre ma, amikor Károlyi szobrát erre-arra lengeti a daru a magyar légtérben.

És - végezetül - elkerülhetetlen, hogy a Nyugatról szólva ne ejtsünk szót a „zsidó-kérdésről”, annak ellenére, hogy - persze - jól ismerjük azt az álláspontot, amelynek értelmében már magának csak a „zsidó-kérdés” kifejezésnek a használata is minősített antiszemitizmus, jóllehet a „Judenfrage” nem másnak, mint Marx Károlynak a tudományos leleménye.

A Nyugatnak és a magyarországi zsidóságnak a kapcsolata titok soha nem volt, mert nem is lehetett: sokan, résztvevők és különállók, pártolók és konkurensek sorra és rendre hozták idevágó tényeiket (vagy feltevéseiket), kuncogó örömüket és vértolulásos átkaikat - a Nyugat életidejében megközelítő, noha akkor sem mindig teljes nyíltsággal, ám olykor nem éppen rokonszenves egyértelműséggel, a II. világháború és a rendszerváltozás között viszont igencsak visszafogottan. A százéves évforduló ezen a téren is „áttörést” hozott, noha a rendszerváltozás óta ugyancsak felerősödtek a „felszabadult” indulatok és beszédmódok.

Ezen a ponton is Szerb Antal fogalmaz a legrokonszenvesebb nyugalommal és elfogulatlansággal. Az az író, akinek sorsa... tudjuk. De akkor, a harmincas évek legelején még fesztelenül és egyszerűen fogalmazhatott az ún. „faji háttérről”. Finomítsunk: azt, ami abból megmutatkozni akart vagy képes volt. Ebből a szempontból „a legfontosabb a zsidóság ekkor történő belépése a magyar szellemi életbe... A XX. század elején a magyarság és a zsidóság áthidalhatatlan különbségei a fejlődés szempontjából áldásosnak mutatkoztak. A magyar eleve tisztel mindent, ami régi, azért mert régi - a zsidó eleve tisztel mindent, ami új, azért mert új. A kétfelé húzó életritmus a XX. század elején szerencsés fázisban találkozott össze, kölcsönösen kiegészítette egymást helyes tempóvá. Később a különbség mindkét fajtára bénítólag hatott.”

Szerb Antal értékelése minden tekintetben és minden részletében pontos, jóllehet „rövidre zárt”, poentírozó, amin cseppet sem lepődhetünk meg, ismerve e kedves „neo94