Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt
frivol” írástudó hajlamát a paradoxonos és axiomatikus fogalmazásra. A Nyugat természetesen maga is vállalta a szerzők, szerkesztők és mecénások zsidó kötődését, magától értetődő módon. A zsidó asszimiláció - minden ágával, bogával, dilemmájával, lélektani és szociális stb. elemével - a századforduló - századelő magyarhoni közéleti diskurzusának meghatározó témája. Fenyő Miksa fia, Fenyő Mario hangsúlyozza visszatekintve, hogy a meghatározó csoportérdek a Nyugat fenntartására: a zsidó asszimiláció potenciális segítőjét látták benne. Még azok a pénzügyi hatalmasságok is, akik ugyancsak távol álltak a progressziótól. A kor zsidó-magyar viszonyrendszerének - minden konfliktusa ellenére (ilyen volt az ún. dzsentry-kérdés vagy pl. a „kazár” probléma) - megvolt a maga fesztelen, sőt alkalmilag kedélyes stilisztikuma. Szabadjon ennek illusztrálására két példát hoznom, a Nyugatot és számtalan magyar írót pénzelő Hatvány Lajostól, akinek vezetékneve tizenhét éves koráig Deutsch, és ezután még húsz évig Hatvany-Deutsch volt. O ezt a mondatot írja le Adynak 1911-ben az Osváttal kirobbant, s az ő „vereségével” végződött konfliktus végén, az elkötelezettség ritka-szép bizonyságaként: „E télen már majdnem magyar lettem - maradok németnek.” Érdemes ízlelgetnünk az aláhúzott magyar szót ebben a századelős-liberális szociállélektani kontextusban. A másik példa szinte egy Mikszáth-anekdota: a retorizált nyelvbe átemelt valóság. Itt is Ady a levelezőtárs, 1914. július 5-én Érmindszentről küldi ezeket a sorokat Lacijának (mit sem törődve a trónörökös gyászos szarajevói látogatásával): „Nevezd szenilis fordulatnak, őrülten, megbolondultan szeretek egy alig húszéves kislyány t... A leány - csodálkozz- nem zsidó, de nagyon előkelő, erdélyi félmágnás. Azonban benne minden, ami engem végzetesen Sém fajtájához kapcsolt. Gondoltam: tanácsot kérek...” És a válasz a Pavilon Henry IV-bőI, valahonnan Saint-Germain-en-Laye-ből júl 10-i keltezéssel (5 - azaz - öt nap alatt fordul a levél a két helység között...): „Ami szerelmedet illeti. Józan Deutsch-fővel- adva van egy nem egészséges, nem is fiatal poéta - és egy kislány, egy kis húszéves hysterika. Mert ugye, hogy az... baj, baj, baj... mindenképpen baj. Ezt mondja a Deutsch. A Hatvány, az az y-os nevű, majdnem gentry, majdnem duhaj, majdnem magyar... pedig, aki mindig küzdött bennem az óvatos zsidóval, neked is azt ajánlja: Uccu neki... rajta: az élet annyit ér, amennyi az élmény.” Igen ez az a férfiasán bájos skizofrénia, ami a liberális magyar glóbuszt ezen a dekadens századelőn, a nemzeti és szabadelvű századfordulón átnyúló ún. „hosszú” XIX. század legutolsó pillanatában jellemezheti. „Isten csak egyet teremtett a magyarság javára, a zsidót” - írja félkomolyan 1913-ban a Nyugatban Ady, amikor - alighanem Ignotus fulmináns szóemeléséből értesülve - válaszol frissen szerzett „barátjának”, Octavian Gogának ama észleletére, hogy vége a magyar irodalomnak, mivel azt bekebelezték a zsidók („a zsidó Jónás bosszút állt - interpretál Ady - elnyelte a cethalat”). És innen már a magyar-zsidó együttélés patológiája mint „rémmese” következik - világháború, 1918-19, zsidótörvények, 1944 és 1945,1990 és a mán is túl, véget nem érően. (N. B. Észrevettük-e vajon, hogy Ady „rém-mesék” fordulata tér vissza Czakó Gábor különösegyedi anekdota-definíciójában: „magyar rémmesék”? Ez is nyugatos örökség, vajon?) Persze számtalan példát idézhetnénk arra nézve is, hogy a kor irodalmár jelesei érdeksérelemként vagy egyszerűen ízlésük ellen való tényként élték meg a Nyugat zsidó - mondjuk: szerkesztőségi - hegemóniáját, és uralmát. Ezeknek a megnyilvánulásoknak a zöme - és alighanem ez se véletlen - magánlevelezésekben olvasható. (Folytatjuk) 95
