Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt

náziumában nemrég egy bocskaiba öltözött kisfiú Wass Albert-verssel állított be egy szavalóversenyre, ’kicsit féltünk, igaz csak nyolcadikos volt, de egyszer meg fog nőni.’”

Ha Tormay Cécile-ről, ha Tormay Cécile újabb keletű kultuszáról szólva elkerülhetetlen a Nyugat „vélekedésének” bemutatása az írónőről - ami lényegében a hallgatva elutasítás, illetve - kissé zordabban fogalmazva - az elhallgatva kirekesztés álláspontjának summá- zataként írható le, akkor az is szükségszerű, hogy a Nyugatról is tegyünk néhány kritikus-kétkedő megjegyzést, azon nyilvánvaló oknál fogva, hogy a Nyugat, azaz a - szerintem és mind többek szerint - mesterségesen, csoportérdekekből fenntartott Nyugat-hagyomány szervesen beépült a mai kanonizációs-hierarchizáló törekvésekbe, biológiailag éppúgy bizonyíthatóan, mint ahogy érzékelhető-tapasztalható a teória, az ízlés és a generációkon átnyúló, azokat egyneműsítő csoportérdekek területén.

Észleleteinkhez a szakmai muníció jó részét a századik évfordulóhoz kapcsolható kiadványokhoz köthetjük. Ilyenek: Nyugat népe, PIM, 2009., Balázs Eszter: Az intellek- tualitás vezérei, Napvilág Kiadó, 2009., Múlt és Jövő, 2008. 1. és 4.sz. stb. Az alkalomhoz kapcsolódva a Széchényi Könyvtár külön honlapot készített, amelyből érzékelhető, hogy a fő mecénás, az „állam” (ne felejtsük az évszámot, hogy miféle állam is floreál ekkor honunkban ...) számára is mennyire fontosnak ítélt eseménysor ez: fotógalériák, hanganyagok, szakirodalom, eseménytörténet (főleg a Petőfi Irodalmi Múzeumban és a Széchényi Könyvtárban), folyóiratok (Vigilia, Híd) tematikus számai, egyéni tanulmánygyűjtemények stb., stb. Szűkebb pátriánkra utalva: egy szombathelyi „konferencia” szövegei a Nyugat „első száz évéről” (?!) Hagyomány és kánon címen jelent, meg 2009-ben, arra adva példát, hogy milyen szomorú is az, ha a provincia erejét - képzettségét, judiciumát - meghaladó vállalkozásba fog, azaz ha kénytelen megrekedni - a dolog lényegéről mit sem tudva - ódon közhelyek továbblihegésénél. A túlteljesítés mámorában... A Nyugat kora „mint aranykor”..., két helyi oktató mint a Nyugat „örökségének képviselője”...stb. (Ebből az összeállításból egyedül Láng Gusztáv rövidke dolgozatát érdemes kivenni.)

Apró és véletlenszerű, ám spontaneitása miatt hangsúlyos megjegyzés olvasható Vezér Erzsébetnek egy 1967-es Fenyő Miksa-interjújában (az sem mindegy, persze, hogy ki kivel beszél - és miről), méghozzá egy kérdés felvezetésében: „A nagy hatkötetes magyar irodalomtörténet V. kötetét teljes egészében a Nyugat korszaknak szentelte.” A Spenótról lévén szó, és - bizony - ez így is van, ilyen magától értetődően, köszönhetően elsősorban Szabolcsi Miklós szerkesztő döntésének: ezáltal is kanonizálva ezzel az évtizedekre szolgáló összefoglalással a Nyugat korszakjelölő szerepét. Azaz: mintegy a szakmai-tanügyi öröklétbe tolva ki a Nyugat - lényegében - önmagáról alkotott képének érvényességét. Alig negyedszázaddal (és számos rezsimváltással) a folyóirat megszűnése után tehát a tények végleg mitizálódtak (mondjuk visszatekintve egy újabb félszázaddal későbbről), ami azt jelenti, hogy a tények egyik halmazának mitologizálódniuk kellett ahhoz, hogy a nekik ellentmondók elsúlytalanodjanak és kívül kerüljenek a kötelező hivatkozások körein. És már maga az, az a természetesség, ahogy összevonódik a „Nyugat” mint szó a „korszak”-kal vagy magával a „kor”-ral. „Több volt, mint folyóirat..., gyakorlatilag egy egész korszak”, olvassuk. Az egyik „alapszöveg-gyűjtemény” címében ez áll: Osváth Ernő a kortársak között, 198 5-ből, ennek egyik szerkesztője a későbbi SZDSZ-vezető, Kőszeg

86