Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Alexa Károly: Tormay Cécile portréja alatt

Ferenc. (És lehetetlen nem említeni itt egy könyvet 1997-ből, talán fogalmazhatunk így: ugyancsak a harcos liberalizmus jegyében, amelynek szerzője egy debattáns és demagóg Népszabadság szerző, a címe: Aczél és kora... Két név mint korszak-definíció.)

Mik is volnának ennek a mítosznak, a Nyugat-kultusznak a vezérszavai ? Számtalanszor leírták őket a maguk idejében és utóbb, az önünnepelések pillanataiban éppen úgy, mint amikor az ilyen-olyan kritikák számadásra és önmeghatározásra késztették az „érintetteket.” Modernség, politikamentesség, városiasság, Budapest, minőség, a művészi autonómia, Tart pour Fart - mindenek fölött, Európa, és legtöbbször: az „új”... Vagy az ellenoldal(ak) felől: idegenség, betegség, dekadencia, degeneráltság, kozmopolitizmus... Nyilvánvaló, hogy az „új” vagy a „modern” jelzők kisajátítása minden külső kritikát avíttnak és reakciósnak kell hogy ítéljen. S mivel a Nyugat a kezdet kezdetétől harci helyzetben van, vagy abban érzi magát, oda sodorják a körülmények vagy egyesek szándékosan oda „pozícionálják”: nem törekszik kompromisszumra, megértésre. (Csak ha érdekei megkívánják - erre is vannak erőteljes példák. Meg arra is, hogy a kezdet kezdetén megkísérelték „bekebelezni” a konzervatív múlt és jelen néhány jelesét: Gyulait, Mikszáthot, Gárdonyit, sőt a Nyugat-kritika egyik leghatásosabb szakférfiát, Horváth János is. Sőt bizonyos értelemben ebbe a mentális körbe és szellemi törekvések közé tartoznak azok az írói múltértelmezések is, amelyekkel a klasszikusokat - Aranyt, Vörösmartyt, Berzsenyit, Petőfit - kísérelték meg egy „újabb-modernebb” szellemi horizontba emelni.)

Ma már ezek a százéves küzdelemek és küszködések aligha volnának szóra érdemesek, ha nem volna olyan katasztrofális következményük a magyar politika és történelmi tudat eltorzulásában, eltorzításában. Azzal a megdöbbentő ténnyel kell szembenéznünk, hogy a Nyugat hajdani ellenfeleiről még ma sem lehet a viszonylagos objektivitás igényeinek megfelelően „tájékozódni”, hát még „tájékoztatni”. Tisza István miniszterelnök neve még mindig a Károlyi-Kunfi szellemiséget „poétizáló” Ady szerencsétlen szavaival kapcsolódik össze. De ugyanezt mondhatjuk Herczeg, Rákosi Jenő, Prohászka és sokan mások esetében is. (És az is valószínűsíthető, hogy Oláh Gábor pályatorzulásáért is - nemrég jelentek meg naplójegyzetei egy gigantikus kötetben - van némi felelőssége a mindenkire féltékeny Adynak. N. B. A Spenót kurtára szabott Oláh-pályaképét a Nyugat-apologétája és a magyarországi zsidó szellemiség első számú kutatója, Komlós Aladár írta, benne ezzel a sajátos ahistorikus minősítéssel, amilyen ötven éve még nemigen volt megengedhető : „Szegény magyarok című naiv regénye prefasiszta felfogásával Az elsodort falu elődjének tekinthető.”)

A legutóbbi hónapok belpolitikai vitái is mutatják (egy kétharmados konzervatívnemzeti többségű választási eredmény után!), hogy lehetetlen érdemben beszélni a századelő szociális és liberális hangadóinak és történelemformálóinak hajdani kritikusairól. S bizony közéjük tartozik Tormay Cécile. És sorsában osztozik oly jelentős lapja, a Napkelet is. Hasonlóan - mondjuk - az Élet, a Magyar Figyelő vagy az Új Idők utóéletéhez.

És ez azért döbbenetes, szinte misztikus jelenség, mert a Nyugat fennállásának hosszú évtizedei alatt minden volt, csak egységes szellemiséget, értékrendet, ízlést sugárzó kulturális műhely nem. Lehetetlen volna végére jutnunk, ha fel akarnánk idézni a belső konfliktusokat szinte a lap létrejöttének pillanatától, vagy akárha csak a legnagyobbak botrányos belviszályáiról akarnánk összképet adni. Nincs jelentős irodalmi szereplő, aki ne keveredett volna viszályba a Nyugattal, de az is igaz, hogy sokan utóbb mégis „meg87