Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Szigeti Csaba: Regény a regényben

felé egy nagyregény vagy nagy regény. Vagyis Füst Milánnál is megvan ugyanaz az erős műfaji átlépés, mint Kemény Zsigmond esetében.

Ám mondhatnánk, hogy a folyó és múló időben Kemény Zsigmond két művét nem választja el akkora (időbeli és történelmi) távolság, mint a 37 éves és a 73 éves Füst Milán két művét, melyekből a korábbi máig kéziratban maradt. 2009 óta magyarul is olvasható viszont Gustave Flaubert korai műve, a. Két barát, amelynek a címe jó ugyan, de megtévesztő. A fordító, Romhányi Török Gábor előszavából kiderül, hogy ez utólagos, mai címadás, a Flaubert-irodalom a mai alcímet jegyzi címként: Az első Érzelmek iskolája, 1845. A flaubert-i nagyregény, az Érzelmek iskolája 1869- ben jelent meg, míg kéziratban maradt ennek fiatalkori „előzménye”, amely csak 1910-ben jött ki először a nyomdából. A Flaubert kritikai kiadás sorozatának első kötete ismét közölte, a következő címmel: Érzelmek iskolája, az 1845-ös változat (Leducation sentimentale, version de 1845). A két művet 24 év választja el egymástól, bár igaz, a fiatalkori és az ’érett’ mű között a szövegekvivalencia kevesebb. (Könyvészeti adatok: Gustave Flaubert: Két barát (Az első Érzelmek iskolája, 1845), ford. Romhányi Török István, Napkűt Kiadó, Budapest, 2009) Egyébként Harkai Vass Éva szövegérzékenységét mi sem mutatja jobban, mint említett műfaj monográfiájában a megállapítás: „A Parnasszusfelé íz ’érzelmek iskolája’ is”, bár ő itt a regény szereplőinek lelki változásaira, a személyiség alakulásának festésére utal.

De a számomra legmegdöbbentőbb a 3. példa fiatalkori és érett vagy idősebb kori művek ’genetikus’ vagy ’genealogikus’ kapcsolatára az, amelyikről valószínűsíteni kívánom, hogy Füst Milán A Parnasszus felé kidolgozásakor számolt vele. Tudjuk, hogy egy emberéleten át szerzőnk már-már elvakult rajongással kedvelte Tolsztoj Leó életművét. 1955 augusztusában így írt erről: „Ami mármost az elképzelt hősöket illeti, például Tolsztojt, akinek tanulmányozására fiatalságom húsz évét oly szívesen áldoztam, őt valószínűlegjobban ismerem, mint bármelyik barátomat, s ez megint csak baj.” (Kiem. tőlem - Sz. Cs. In: Füst Milán: Emlékezés és tanulmányok, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 6. p.) Másutt, 1956-ban így fogalmazott: „Fiatal koromban Tolsztoj-betegséget kaptam az irigységtől és szeretettől, s ez teljes húsz évig tartott.” (Füst Milán: Emlékezés és tanulmányok, id. kiad., 456. p.) Az általános és speciális magyarországi Tolsztoj-kultuszon belül ez teljesen rendben van. Az már azonban fölötte érdekes és már-már egyedi, hogy Füst Milán a tolsztoji életművön belül éppen a harmadik, az utolsó nagyregényt, a Peltámadást kedvelte a legjobban. Ez azért meglepő, mert a szlavista és nem szlavista irodalomtörténészek általános ítélete szerint Tolsztoj ezzel a regénnyel írta ki magát a regényírók közül, vált prófétává és néptanítóvá, az olvasók általános ítélete szerint pedig e regény világa a szürkétől a feketéig tart. Tudjuk, a regény bírósági környezetben kezdődik, a börtönben folytatódik, majd következik a száműzetés. A főszereplő, Nyehljudov semmisségi panaszát elutasítják. A Második rész 24. fejezetében olvasható: „Szomorúságát még fokozták azok a riasztó történetek a gonosz uralmáról, amelyeket az ügyvéd oly kéjesen mesélt.” (Itt nem adok meg könyvészeti adatokat, mert e mondat és a szövegkörnyezete így bármelyik magyar Eeltámadás-kiadásban könnyebben föllelhető.) Nos, ez a könyv ma82