Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Szigeti Csaba: Regény a regényben
szik, szerzői szándékának végeredményeként megjelent szöveget tekinti főszövegnek-. ez az ultima manus, az „utolsó kéz” textológiai elve. Ám mivel minden regény a folyó időben készül el, s mivel a műkészítés vagy műalkotáscsinálás közben a szerző még teljhatalmú ura a saját készülő szövegének, kihúz, beleír, átír, akár sokszorosan. Ezek a „menet közben” létrejött állapotok alkotják a szövegvariánsokat. Az elmúlt évtizedekben már jelentősen csökkent a főszöveg és a szövegvariánsok között a filológia által létrehozott értékkülönbség, ráadásul az irodalmi szövegelmélet egyik régi-új változata, az ún. genetikus kritika {critique génétique) megalkotta a szemléletének megfelelő textológiát is, Bemard Cerquiglini pedig a variáns dicséretét zengte „az új filológia” keretei között. Felújították a XVI-XVII. században elterjedt szinoptikus kiadások gyakorlatát is, amikor hajdanán még Dávid zsoltárainak szövegét egymás mellett tíz vagy egy tucat nyelven egyszerre tették közzé. (Ennek az új textológiai gyakorlatnak a szuper-alkotása James Joyce Ulyssesének kritikai kiadása.) Igen. De az én kérdésem az, mi a teendő akkor, amikor nincs szó még többé-ke- vésbé folyamatos műalkotáscsináló tevékenységről sem, mert valamely régebbi (és kisebb terjedelmű) szöveg beépül egy későbbi (és nagyobb terjedelmű) szövegbe? Első példám egy magyar példa, Kemény Zsigmondé. Időben két szövege nem áll olyan messze egymástól: ő az 1853-ban közölt egy félszáz oldalas művet, vagyis ez az elbeszélés nyomtatásban megjelent, a címe Deborah, az alcíme pedig ez: Történeti novella a XVII. századból. Később ezt az alig több mint félszáz oldalas írást csekély változtatásokkal beépítette A rajongók című történelmi regényébe, amely három külön kötetben jelent meg 1857-ben és 1858-ban (miként legelső történelmi regénye, a Gyulai Pál is 1847-ben Hartlebennél). Nos, amikor Kemény Zsigmond halála után Gyulai Pál nekiállt Kemény életmű-sorozatának a kiadásához (és ez nem egyszerű sajtó alá rendezés volt, mert egy szóbeli megállapodásra hivatkozva közte és Kemény között, ahol nyelvi-stilisztikai problémái voltak, ott Gyulai egyszerűen átírta, kijavította, korrigálta Kemény Zsigmond szövegét, ezért azóta is csak a Kemény Zsigmond életében megjelent kiadások a megbízhatók), nem közölte a Deborah című novellát, mondván, hogy ez ’benne van’ A rajongókban. Vagyis úgy tekintette a novellát, mint ami a nagy történelmi regény egyszerű előkészülete, előzetes szövege, vagyis a Debo- rah-1A rajongók gyámsága alá helyezte, megfosztván önállóságától. Pedig mindkét mű Kemény Zsigmond autorizálásával külön-külön megjelent, és Gyulai Pál egyszerűen eltekintett attól, hogy ez két mű (nem egyetlen mű és ennek előzménye), ráadásul két külön műfajban: az egyik egy novella, a másik egy regény. (A Deborah könyvészeti adatai: Kemény Zsigmond művei, A szív örvényei, Kisregények és elbeszélések, szerkesztette, az utószót és a jegyzeteket írta Tóth Gyula, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969,353-465. p.) A két mű között Kemény Zsigmondnál nagyon erős a szövegazonosság, bár érdemes lenne sorról sorra, bekezdésről bekezdésre összevetni a Deborah és a Rajongók textusát. Füst Milánnál ne járjunk el Gyulai Pál módjára (aki, mint láttuk, nem vette föl Kemény művei közé a novellát, azt gondolván, hogy ez csak prae-textus), mert Az orgonista egy regény vagy kisregény, A Parnasszus 81
