Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Szigeti Csaba: Regény a regényben
menyei a XVIII. század derekán esnek meg vele. Vagyis Füst Milánnak legalább vázlatosan a XVIII. század közepének hangulatát, miliőjét kell az élettörténet mögé festenie. A fiktív művész-főszereplővel az immáron történelminek nevezett múltban játszódó regényeket (az olyan regényeket, melyekben gyakorlatilag nem szerepel az iskolai történelemórákon hallott és bebiflázandó ún. történelmi személyiség, amelyekben nem szerepel levéltárakban és egykorú dokumentumokból adatolható figura) újabban művelődéstörténeti regénytknek nevezzük, szokták nevezni. Körülbelül ez az általánosabb területünk: A Parnasszus felé művész-regény, fejlődésregény, művelődéstörténeti regény. A regény első lapjain Baldus János, ez a - hangsúlyozom - merőben kitalált személy, kisgyerek, a végén testi és lelki agg. Természetesen legyen bár főszereplőnk képzelt, teremtett személy, mindaz, amit bárki regényíró beléje gyúr-gyömöszöl, megélt tapasztalati anyag. Csakhogy Füst Milánnál ez sem olyan egyszerű, mint az analóg esetek többségében. Mert az analóg esetek többsége bizony alteregót szerepeltet, mondjuk Esti Kornél Kosztolányi Dezső is, meg nem is Kosztolányi Dezső. Az alte- regó-regény ál-önéletrajzi regény szokott lenni. Nem önéletrajzi, mert sok-sok szerzőből hiányzik a nárcizmusnak, az önimádatnak az a már-már megengedhetetlen, de elengedhetetlen foka, amely lehetővé teszi az autobiográfiát: Benvenuto Cellini utódai többnyire meg vannak győződve önnön személyiségük és életük szerfölött fontos, olykor tanulságosnak gondolt mivoltáról. Voltak és vannak viszont emberek, akik ezzel a hipertrofikus öntudattal egyszerűen nem rendelkeznek: manapság kezük ügyébe esik az ún .fiktív önéletrajz (az „autobiographic fictive”) perspektívája. És vannak olyan szerzők, akik olyannyira nem rendelkeznek ezzel, hogy hosszú évtizedeken át egyenesen önéletrajz-ellenes tevékenységet folytatnak. Nagyon jó (a másodlagos irodalomban talán a legjobb) Füst Milán című könyvében (alcíme: Emlékezés és tanulmány) Somlyó György ezt az önéletrajz-ellenességet így tette kulturális hasonlattá: „Füst Milán olyan műgonddal és tapasztalattal tünteti el műve keletkezésének nyomait, mint egy Csingacsguk a maga és társai lábnyomát a prérin.” (Somlyó György: Füst Milán, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969, 18. p.) Somlyó Györgynek egyszerűen igaza van: most, amikor már az elmúlt tizenöt évben megjelent és áttekinthetővé vált szinte minden Füst Milán életművéből és életéről, megjelentek a „megtagadott” színművek, a versek, a teljes napló, két kötetnyi levelezés, az elbeszélések, a kisregények és a regények, az esszék és a tanulmányok, most sem lehet biztonsággal körvonalazni az életmű beágyazottságát az életrajzba. Nem egyszerűen folyamatosan „a megtagadott életrajz”-ról van szó, hanem a megtagadás folytonosságáról. Egyébként a könyv címe is az életút eme „megtagadásáról” beszél: megtagadni annyi, mint lényegtelennek, esetlegesnek tekinteni. Ahogyan az írói fogások készletében szokványos, az A Parnasszus felé cím csak a regény végén kap értelmezői szövegkörnyezetet. Amikor főszereplőnk, Baldus János, sikerei csúcsán, de már őszülő hajjal, magányosan visszavonul egy kisvárosba, meglátogatja őt egy angol hölgy. „O azért kereste fel, mivelhogy őt tartják egyes szakértők a gradus ad Parnassum, vagyis 74
