Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Szigeti Csaba: Regény a regényben
] SZIGETI CSABA Regény a regényben (Füst Milán: A Parnasszusfelé és Az orgonista) Nem* egyszerűen arról van szó, hogy Füst Milán utolsó nagyregénye’ (erről az ön- detiniáló minősítésről majd később röviden szó lesz) Kőszegről szóló, esetleg Kőszegen (is) játszódó regény volna, vagyis nem egyszerűen arról, hogy Ottlik Géza Iskola a határon című műve mellett (megj. 1957) a magyar irodalmi modernizmusnak lenne egy másik jelentős Kőszeg-regénye (megj. 1961). Mert egyik sem az, csak mindkettő olvasható a város vagy a hely felől is. A Füst Milán-i Kőszeg-regény felismerésének copyright-ja Sándor Zsuzsát illeti, aki igen helyesen egy ’ha - akkor’ logikai formulába helyezte bele a kijelentését: ha Ottlik Iskolája Kőszeg-regény, akkor Füst Milán utolsó regénye is az. A mai előadás erre az igen egyszerű megállapításra épül: Füst Milán A Parnasszus felé című regénye egyrészt minden lokálpatrióta figyelmet megérdemel, másrészt kitűnő regény, harmadrészt általánosabb alkotástörténeti tanulságokkal szolgál. E regény általános bemutatása után némi irodalmi periplumba fogok, majd befejezésként elmondom, szerintem mi volna a teendő a közeljövőben ezzel a művel. (A regény eddigi utolsó kiadásának könyvészeti adatai: Füst Milán: A Parnasszus felé, Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2005) Részleges állítások következnek Füst Milán könyvéről. E regény műfaji besorolása sem teljesen problémamentes, ahogyan az ilyesmi lenni szokott. A regény mint olyan nem műfaj, hanem beszédmódok tömege, amelyen belül minden - egyébként nem szükségtelen - osztályba sorolás többnyire közelítőleges. Nos, ha akarom, A Parnasszusfelé úgynevezett művészregény, az a kevés dolgozat és utószó, amely a rendelkezésünkre áll róla, így is tárgyalja, a XX. századi magyar művészregényekről írott áttekintő munkájában 2001-ben Harkai Vass Éva - joggal - így tárgyalta. Ám mivel a művészregények centrumában valamely fiktív művész-életűt áll, e művek általában bizony közelítenek a fejlődésregényhez. Hogy a főszereplő - esetünkben egy Baldus János nevű fiúcska, majd kamasz, később fiatal férfi - kitalált személy, azért fontos, mert ha nem kitalált, hanem ténylegesen létezett művész életútjáról írunk, akkor már egy másik elbeszélői műfajon belül mozgunk, egy rendkívül népszerű, de nagy esztétikai értékeket eleddig fel nem mutató, és ezért némileg kockázatos, bár könnyen írható műfajon belül találjuk magunkat. Ez a vie romancée, a ’megregényesített’ vagy ’regényes életrajz’ műfaja, és bizonyos vagyok benne, hogy ilyet valamennyien olvastunk, ha nem Stefan Zweigtől, akkor Dallos Jenőtől, ha nem az „Apám, Renoir”-t, akkor a Degas vagy Monet vagy Manet élete című műveket. A főszereplő tehát, Baldus János - fiktív szereplő. És nem a kortársunk: élettörténete apró vagy döntő ese* E gondolatmenet előadásként hangzott el a Kristóf Ágota Műhely szervezésében Kőszegen, a városi könyvtárban, 2012. márc. 27-én. 73
