Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 11. szám - Czakó Gábor: Világvége 1962-ben

Ezenközben a helynök urat is megszerette.

A Nádorban befogadták a falkép sötét alakjai: rá se hederítettek, ha gyakori mász- kálásával zavarta nyugalmukat, mert bizony hol erre, hol arra sündörgött meg lappangott, még az is megesett, hogy rájuk taposott, vagy elvette előlük a kilátást. Mi tagadás nem nagyon nézelődtek, annyira unták a törzsvendégeket, akik az évek-év- tizedek alatt oly lassan öregedtek, hogy maguk is összetévesztették első kávéházi látogatásukat az utolsóval. Talán a festett alakok sem tudták önmagukról, hogy hol vannak, s miért. Lejáró Szent János tőlük, illetve a vendégektől sosem hallott gregorián Dicséreteket zengeni, legföljebb morajt keservekből, suttogásból és kacagásból, valamint táncmuzsikát az étterem felől, ahova tíz óra után áthelyeződött a vigalmi élet súlypontja. Akkora volt a figyelmetlenség, hogy akár fényes - villany világította - nappal is ráterülhetett valamelyik márványasztal melletti pamlag bársonyhuzatára.

Radván Emir a kávéház illemhelyéig jutott. Ott folytathatta elmélkedését a világban és a városban pöffeszkedő ocsmány alakokról, élükön Mátyás Karesszal, aki azon túl, hogy ugyanolyan kisközepes termetű, vékony alak, mint ő, még abban is utánozza, hogy vastag keretű, foncsorozott szemüveget visel. Csoporttársa, aki minden poént egy pillanattal nálánál korábban süt el. Más rovására él az ilyen. Minek? Miért ugyanebben a városban? Erről próbált tűnődni már hajnalban is, az otthoni vécén üldögélve, miközben a szomszéd házban bulizok kurjantásait, meg a döndülő ajtócsapódásokat kényszerült számolni. Itt valaki ébren kell, legyen, állapította meg kellő mérlegelés után, remélem, nem én vagyok. A helyiségben fölhalmozott és gondosan rendezett Pesti Elírlap bástyából kiemelt néhány 1932. október közepei számot. Átpörgette őket, de nem talált bennük semmi aktuálisat. Bezzeg Karesz! Neki elkopott volna az ujja a mutogatástól: ezt olvasd, ezt! Odas! Dolga végezetlen maradt, mivel nem tartozott a Julius Caesarok közé, akik képesek voltak egyszerre két-három föladattal foglalkozni. Csalfa belei persze zuborogtak és kluttyogtak egész nap - olyannyira rakoncátlankodtak, hogy a Nádorban már a hányinger is csapkodta a nyelőcsövét. Igazán nagy szüksége lett volna Lejáró Szent János gyógyító tudományára, de sajnos, hiába találkozott volna vele.

A városban, miként az egész országban, az ügyek - a nagy átlagot tekintve - jobban álltak. A belek és hólyagok mozgása rendesen beindult, úgyhogy a városi pártbizottságon az első titkár hatalmas dolgozószobájában csöröghettek a telefonok, és kávézhattak meg dohányozhattak az elvtársak, kivéve Aczél Györgyöt, aki kulturális miniszterhelyettes létére23 Kádár elvtárs legbizalmasabb munkatársainak egyikének számított, egyszersmind Pécs városa gyámolának a legmagasabb körökben. Nos, ő úgy dohányzott, hogy sosem gyújtott rá. Ezt a föladatot titkára, egy kicsi, fekete, református lelkésznövendék jellegű fiatalember végezte. Amikor Aczél elvtárs megérintette a Kossuth Lajosról elnevezett cigarettás dobozát, akkor a lévita kivett belőle egy szálat, libatoliból készült szopókába illesztette. Meggyújtotta, leszívta, szaporán köhögött két illedelmeset, s a főnökének nyújtotta a készletet, aki immár személyesen vette kezelésbe a cigit.

Néhány telefonváltás után összeülhetett az egyetemen is a Kari Tanács megvitatni: mi légyen hazudandó a hallgatóknak? Ugyanekkor a városi pártbizottságon

69