Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Czakó Gábor: Világvége 1962-ben
AZ UTOLSÓ VILLAMOS A világvégét persze nem jelentették be, de oly erősen szaglott, hogy még az álvallási végidő-árusok is mintha megszeppentek volna. Nem prédikálták, hogy ide a pénzt meg a lelkedet, mert 1962 október 28-án annyi a világnak, vagy jövő hó második keddjén, de legislegkésőbb, mondjuk, 2011. március 12-ig- lassú, fájdalmas halállal: éhség, szomjúság, sugárfertőzés, szivacsos agynátha és hasonlók. Ilyen állítással persze nem rontották az üzletet: ki fizet ilyenkor előre? Mindenesetre az osztó-szorzó emberek közelebbi véggel számoltak. Végtére is a főújság, a Népszabadság megírta, hogy megindult a gonosz amerikai hadiflotta, hogy kikényszerítse a jóságos szovjet rakéták10 eltávolítását Kubából. Ugyanakkor békeszerető szovjet csatahajók meg jámbor tengeralattjárók siklottak át az Atlanti-óceánra. Ezenközben feketelelkű jenki légierődök, velük szemben pedig aranyszívű szovjet bombázók és kerozin-utántöltő tartálygépek morajlottak éjjel-nappal a jegesmedvék, fókák és sarki rókák fölött.11 A világ a maga módján készült a végelszámolásra. A Király utcán máris utoljára csühögött a villamos. Menetrendszerűen vánszorgott végállomása, Kisállomás felé, hogy onnan folytassa útját a hóhéraihoz, a bontóba. Addig egy asszony magyarázott egy kisfiúnak a sárga lécekből készült ülésen:- Holnap nem megyünk oviba, Ferike, fél napért nem érdemes, mert délután vár bennünket Ángyika. - A nő nyitott kabátja alatt mélyen kivágott blúzt viselt, térdig sem érő szoknyát, aranyozott alumínium fityegőket, táskarádiót, sok rúzst, kevés fogat. Ferikének talán-talán anyja lehetett, önmagának legalább nagyanyja. - Majd megsütök egy darab hurkát ebédre, azt szereted. - Ferike hátat adott neki, védekezésül. - Holnap nem megyünk oviba, majd kedden. Holnap otthon leszünk, én sütöm a hurkát - elhallgatott, sárgászöld szemű sudár cigánylegény lépett töl a kocsira a Színház előtti lassítónál.- Vagy inkább mégis oviba mennél holnap, Ferike? Talán mégis odébb lesz a végítélet? Siessünk, amíg lehet! Az ezerkilencszázötvenhatos forradalom két tanulságot vésett a magyar nemzet leikébe. Először: vérrel és vassal azt, hogy nem lehet. Hazudni, lopni, csalni, hazát, családot, barátot elárulni szabad, sőt ajánlatos, de amit kellene, sőt illene és némi bátorsággal lehetne is, azt tilos. Ami a gyomor színvonalánál magasabban van, az bűnös, ráadásul reménytelen. A másodszor az előszörből következik: a boldogság helyett a boldogulás módjait kell megtalálni. A fejlett és művelt Nyugat, az úgynevezett szabad világ rég rájött erre. Azóta mással sem foglalkozik, mint ennek a csereakciónak a lehető legnyereségesebb lebonyolításával. Csomagoló- és nyálipara roppant kifinomultsága ellenére világos, hogy dagályos eszméi lakkozott csalafintaságok, bármikor eladja őket a többet ígérőnek. Nem ártani? Nevetséges! A Titokban Keresztelő Szent Ákoshoz hasonló titkos szerzeteseket mindenütt vesztegzár alatt tartották. Keleten leginkább börtönben és kijelölt munkahelyeken, Nyugaton a nevetségesség bugyrában. A fogatlan cédát és társait szabadon engedték a 64
