Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Emlékezés Hornyik Miklósra

meg legelőször. Ezt el is várta. Az egyiket, az utoljára elkészültét, noha ez nem volt szokásom, már magzatkorában elküldtem a gépére, mert senki véleménye nem izgatott úgy, mint az övé.

Közben, hála neki, készen lett a gyűjteményes kötetem a Pytheasnál, mehettem ki Rózsavölgybe, a város másik végébe a könyvcsomagokért. Miklós ragaszkodott hozzá, hogy velem együtt az elsők között szagolhassa meg a kisdedet, váltig ajánlgatta, hogy kijön ő is, segít nekem a cipekedésben. Most aztán meg voltam lőve. Mit válaszolhatok erre? Az erélyes elhárításon kívül ugyanis semmi más nem kínálkozott. Akkor már túl volt a második nehéz operációján, alig mozdult ki a lakásából. De hiszen éppen azt nem adhattam a tudtára, hogy a kíméletre szoruló beteget látom benne. Ezt az egyet nem lehetett. Úgyhogy mégiscsak kivillamosoztunk ketten a könyvkiadóhoz, jött velem a nagy táskájával az egész hosszú úton, csak a Batthyány tértől tizenkilenc megálló, ugyanannyi vissza, méghozzá visszafelé már azzal a húsz súlyos példánnyal megrakottan, aminek az eladását is magára vállalta. Szemben ültünk egymással a letekert ablak mellett, a nap is szépen sütött, és ő csak beszélt, beszélt. Most boldognak látszott, gyermekinek. Folyt belőle a szó, az élmény, persze ezúttal is a szívén hordozott magyar irodalomról, a mi csodálatos prózaíróinkról zengedezett, akikhez fel kell nőnünk, mert az örökül hagyott életművek ezt is üzenik nekünk, és beszélt csak, kifogyhatatlanul beszélt a nemzetünkről, az őrhelyükön álló fényes lelkekről és a megtaposott névtelenekről ebben a hazában, igen, ebben az elátkozott és édes hazában, a mi egyedüli otthonunkban. Nem lehet elfelejteni.

A napok múlásával aztán lassacskán ritkulni kezdtek a telefonhívásai, nagyon fontos közlendője akadt, ha mégis felhívott. De én sem hívhattam őt, elnémította a készülékét. Még egy orvosi beavatkozás várt rá, az utolsó. Tudta, hiszen meg is mondták neki, hogy ez a kóros folyamatot nem állítja le, de legalább blokkolja a vele járó tűrhetetlen fájdalmat.

Ekkor már a barátai közül is csak keveseket engedett magához, ülve is alig tudta tartani magát. Igen, ahogy a nemes vad, érezvén a véget, ő is elrejtezett a bozótban.

Engem még magához hívott egyszer-egyszer, mert igényelte volna a segítségemet. Új könyvet tervezett ugyanis, egy cikkgyűjteményt, és ebben az állapotában, végidejében is azon főtt a feje, hogy milyen rendező eszme szerint rakja össze a darabjait. Nagyon bízott benne, hogy ennek egy kis segítséggel a végére ér még a fájdalommentes szakaszában. Utoljára abban maradtunk, hogy némi munkálkodás után hamarosan jelentkezik, s akkor pontról pontra megbeszélünk mindent.

Újabb hosszú napok teltek el, és nem hívott. Türelmesen vártam. Akkoriban olvastam egy hírt valami újságban, ami nagyon megtetszett nekem. Szerettem volna ezt Miklóssal megosztani. Már nem emlékszem, hol, melyik országban, pályázatot írtak ki gyerekeknek. Mi akarsz lenni, hogy képzeled el a jövődet? Erre a szokványos kérdésre kellett válaszolni sokrétűen s talpraesetten, kifejtve azt is, hogy miért. Özönével érkeztek a jól felelő, ügyesen összeütött dolgozatok, és a pályázók majd mindegyike, ahogy arra számítani is lehetett, természetesen az önépítést, a sikerességet irányozta elő magának. Ámde a győztes nem közülük került ki. A pályadíjat, a pálmát egy tízéves kislány vitte el, aki a kérdésre, hogy mi akar lenni, csupán egyetlen, egyetlenegy szóval válaszolt. Áldás. Ezt az egy szót írta le a papírra pályázat gyanánt az a kis rebellis. Akartam volna már Miklóssal mielőbb találkozni, vártam az alkalmat, hogy ezt a nótát még elfújhassam neki, előrukkolhassak ezzel. Biztos voltam benne, hogy megörvendeztetném vele. Hogy ez a kis történet neki is a szívéig érne. Tudtam jól, milyen idétlen dolog lenne, nem is szándékoztam kimondani, azt már igazán csak magamban, gondolatban ragasztottam volna hozzá, hogy fél évszázaddal ezelőtt akár ő is, a kisfiú Hornyik is leírhatta volna ezt a szót. Égen-földön senki másról nem tudtam volna ezt ugyanígy elképzelni. Vártam hát, vártam csak, hogy újra felhívjon. De már nem jelentkezhetett többé.

83