Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Emlékezés Hornyik Miklósra

s érzelemgazdag volt is kettejük viszonya, nem szerette volna, hogy egyformán fényeskedjenek ők ketten, csak az ne kerekedjék ki a dologból, hogy Ottlik és ő! Engem is kért, hogy ilyen szemmel is olvassam, méghozzá tüzetesen, de mivel jó néhány dokumentumot már eleve, ha esetleg ebbe az irányba mutathatott volna, inkább elhagyott, ilyet én keresve sem találtam. Scott kapitány utolsó feljegyzése, ez lett a címe. Ma már csak a könyv szívdobbanására emlékszem, meg a kézirat fölötti több menetes konzultációnkra, abból is, talán mindkettőnkre jellemző módon, egy valóban egészen jelentéktelen dologra, megint csak egy apróságra. Egy helyütt ugyanis olyasmit írt, hogy a pár napig náluk vendégeskedő Ottliknak minden áldott reggel szólt a fürdőszobából a borotvája. A borotva nem szól, mondtam neki, muszáj itt villanyborotvát írni. Igaz, mondta ő erre, ráadásul te nem is tudhatod, milyen szörnyű hangja volt annak a villanyborotvának! Akkor miért nem azt írod? Hogy dübörgött az a szörnyű villanyborotvája. Ez az, mondta lelkendezve, ez a pontos! Másnap aztán, mert még mocorgott bennem valami igazíthatnék, felhívtam telefonon. Azt mondtam, talán a borotva helyett is jobb lenne a beretva, mert úgy még hülyébb az egész. Most már valósággal fölujjongott, majdnem kiugrott a bőréből örömében. Intézkedett is haladéktalanul a nyomdánál, hogy ezt a kis módosítást még mindenképp vigyék be a szövegébe.

De voltak vitáink is, nem is kevésszer. Jólesett vele vitatkozni, mert ütközeteink a szakma szerelméből fakadtak, s legtöbbjéből kibomlott valami megmaradó is. Ezek közül csupán kettőt bánok, ezt a kettőt törölném utólag, ha lehetne. Nem lett belőlük harag, elbírt ennyit a mi barátságunk, de azért mégis. Az egyik egy József Attila-verssor körül forgott, én az ehhez fűzött, tanulmányban leírt következtetését nemes egyszerűséggel primitívnek neveztem, s tőlem telhetőleg meg is indokoltam, miért. Láttam, hogy megüti a csupaszon kimondott ítélet. Elfogadta ugyan az érvelésemet, meg tudta ő ezt máskor is tenni, de közben azért, amint vastag vonallal áthúzta a bajos mondatot, rám nézett, és azt mondta, nem gondolom-e, hogy ezzel az én szikár őszinteségemmel, irgalmatlan rámutatásaimmal olyan vagyok néha, mint egy terrorista. Azzal a kis különbséggel persze, tette hozzá enyhültebben, hogy a terroristák áldozatai nagyon rosszul járnak, a tieid meg nagyon jól. S ilyenformán már le is zártuk ezt a kis összetűzésünket, mentünk tovább. A másik eset meg az volt, amikor egyszer, minden bevezető nélkül, számon kérte rajtam a nagyregényt, kijelentette, hogy enélkül nem fog állni az életmű, minden valamirevaló prózaíró megírja a maga nagyregényét. Nekem akkor már a könyökömön jöttek ki az effajta kibicbölcsességek, és azt találtam mondani, talán egy kissé nyersen, vagyis inkább túl magabiztosan, hogy novellistának ennél rosszabb tanácsot nem is adhatna. Mert nem ugyanaz nyeri a százméteres úszást sem, mint a nyolcszázast. A regény dómszerű építmény, mondtam, ahol ott vannak a kis ívek, a kis íveket kötő nagyobb ívek, ott vannak a hosszú, pihentető vízszintesek és felröpítő csúcspontok, s az egész mégis valami tömör egységgé áll össze. A novellistának nincs kedve, sem ideje ennyit pepecselni, ő folyton és javíthatatlanul lázban ég, ez más vér, más légzés, más idegzet. Fiatalkorom kedves íróját, szegény Gelléri Andor Endrét hoztam fel példának, aki úgyszintén megkapta a maga felszólítását, és mi lett a vége ? Briliáns novellák füzére, csak éppen azt az egy célra irányuló röppályát nem írta le, ami a regény sajátja. Miklós erre csak lehajtotta a fejét és hallgatott, érzékelte mindjárt, hogy határsértést követett el, illetéktelenül lépett be más buborékába. Ezt becsültem benne a legjobban, ezt a készséget. Hogy be tudta látni a másik igazát, s nem féltette a rangját, az amúgy acélos karakter tudott akár takarodót is fújni a maga kárára.

Párhuzamosan haladtunk. Mire az ő Ottlik-könyve kijött, folytonos sürgetésére én is meglettem a magaméval. Két új, nagyobb terjedelmű elbeszélést sikerült összehoznom, meg két átiratot a korábbi novelláimból. Ha valamelyiknek már pontot tettem a végére, neki mutattam

82