Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Emlékezés Hornyik Miklósra

hogy ez az ő gondja lesz, emiatt ne fájjon a fejem. Úgyhogy nem engedett kibújni, nem volt apelláta. Egyúttal arra kért, hogy a most összerakott, megjelenés előtt álló tanulmánykötetének és minden leendő könyvének legyek ezentúl én a szöveggondozója.

Hát így indult el a mi kettőnk dolga. Örök veszteség, örök veszteségem, hogy ilyen későn. És hogy ilyen rövid időre. Ha korábban találkozunk, évtizedekre is szólhatott volna a barátságunk, a mi szerelmetes táncunk. Mert már az első perctől mindketten éreztük a másikhoz fűző rokoni, ronthatatlan köteléket. Ettől kezdve, mintha mi sem volna természetesebb, majdhogynem napi telefonkapcsolatban álltunk egymással. Bármilyen hírünk, mondandónk volt, már tárcsáztuk a másik számát, de legalább hetente-kéthetente találkoztunk is szerkesztőségben, kocsmában vagy náluk, az Akadémia utcai, könyvek rengetegétől roskadozó, szép lakásukban. És folyt a szó megállíthatatlanul, a múlttól kapott örökségünkről, honi sorskérdéseinkről, bonyodalmas mai viszonyainkról, de mindenekelőtt és leginkább irodalomról, mindig csak irodalomról.

Közben mindketten elvégeztük a magunk penzumát, ő kezembe adta a később Megha- sonlásunk története címmel megjelenő, délvidéki ügyekben ritka tárgyismeretét felragyogtató tanulmánykötete levonatát, én pedig szállítottam neki a magam válogatását. ígéretéhez híven, bár némi viszontagságok után, rendületlenül fel is hajtott nekem egy kicsi, de szépen dolgozó, márkás könyvkiadót, a Pytheast, ahol ötösével, de akár egyesével is vállalnak kinyomtatást, ráfizetés tehát nem lehet. S a tetejébe, hogy áldozatos hozzájárulásához ne férhessen semmi kétség, mélyen járó és csodálatosan kimunkált borítószöveget, valóságos kis mesterművet is komponált a könyvem üdvére. Én meg persze, ahogy az ilyenkor illik, mondhatnám, viszonossági rugékonyságként, árgus szemekkel, gonoszkodásom legjavát beleadva böngésztem végig az ő irdatlanul terjedelmes, izzasztó szövegállományát.

Tudta mindenki, milyen súlyos beteg. Hogy menthetetlen. Akkor már túl volt egy kockázatos és fölöttébb kegyetlen, féléves lábadozással járó műtéten, és egy másik, nem gyógyító, csak néhány hónapnyi haladékot adó várt rá. Erről azonban nem lehetett kérdezni, ez a téma mindvégig tilalom alatt állt. Nem kívánt ő senkire ránehezedni a maga bajával, és lefokozónak, méltóságát sértőnek érzett volna minden szokásos sopánkodó részvétnyilvánítást. Ráadásul ő nem ebben gondolkodott, nem volt hajlandó ebben gondolkodni. Ö már csakis a végezni- valóban, a magának feladott leckében gondolkodott. Talán soha nem is volt olyan tevékeny, mint éppen ez idő tájt. Előadásokat tartott, rádiós beszélgetésekben vett részt, hetente feltűnt a televízió képernyőjén, és gőzerővel szervezte könyvbemutatóit is.

Ekkor ismertem meg a másik arcát. A közösségével összeláncolódott, példátlan történelmi ismeretekkel felvértezett férfiét, aki nem fél és nem hátrál. A szóharcosét, aki az elfogultan gálád támadásoknak is áll elébe, és mindenkor megvédi a maga hadállásait. Ámde mindezt úgy, olyan bámulatosan érett fővel tudja tenni, hogy közben egy pillanatra sem önti el a harag, még csak a hangját sem emeli meg, és legélesebb szavai mögül is valamiféle megértő jóindulat árad. Nem tudom, hogyan csinálta. Születettsége volt hozzá. így aztán már visszamenőleg is garancialevelet kaptak a róla székében keringő történetek, azok a bizonyos rendkívül egyenes, bátor kiállásai még a Tito-féle jugoszláviai diktatúrában. Mindig is szembe akart nézni ő az ellenféllel, megfutamodásra nem mozdult volna a lába. Még könyvbemutatói egyikére is éppen azt a két kritikust kérte fel opponensnek, akitől akár goromba ellenvetésekre is számíthatott, s nem is lett ez másképp. Állni akarta a sarat velük szemben, s lefegyverző fölénnyel állta is.

Készült az új könyvére, azt akarta még mindenképp tető alá hozni. Az írófejedelemként tisztelt atyai jóbaráthoz fűződő emlékeit kellett még kottára szednie. Nem győzte mondani, hogy csupán egyvalamit tart szem előtt, azt az egy csapdát akarja elkerülni. Bármilyen meghitt

81