Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Emlékezés Hornyik Miklósra

páratlanul olvasott újvidéki fiú, a magyar irodalom szerelmese, még jócskán innen a huszonötön, már a maga jelenében tévedhetetlenül tudta, hogy a magyarországi írók közül kiket kell faggatnia, kiknek a szellemi tulajdonát érdemes fosztogatnia. Hogyan lehetséges ez, ki súghatott neki ? Hiszen tudjuk azt régről, hogy a kortárs szeme milyen gyakran félrehord, hajlamos remekművet látni abban is, amiről egykettőre kiderül, hogy csak helyi értéke volt, ami csak a saját, egyszeri pillanatában szólt nagyot. Hatalmasnak gondolt életművek foszlanak szét a múló időben, némelyiknek már akár tíz-tizenöt év is megárt. Ezek az életművek azonban, ezek a választott nevek, a Hornyikéi, csaknem ötven év távolából is, egytől egyig úgy álltak, mint Buda vára.

Végre aztán elérkezett az idő, hogy az árnykép alakot öltött. Egy nap vaskos kéziratköteg szállt le az asztalomra, az ő emlékező portrérajza a korán eltávozott írótársról és barátról, a számomra ismeretlen nevű Podolszki Józsefről. Gyönyörű írás volt, érzelgő allűrök nélkül is szíven ütő. De az ezen való örvendezésen túl a másik kellemes érzést, különös módon, a kézirat külleme és állapota keltette bennem. Máshoz voltam hozzászokva. Nem volt ebben nyelvi ficam, rossz vonzat, beteg mondat egy szál sem, talán még félreütés, betűhiba sem. S szamárfüles, gyűrött vagy elpiszkolt oldalt, egyetlenegyet is, hiába kerestem volna. Egyszóval az egész küldemény mögül valami rég letűntnek hitt magatartás, az írás iránti tisztelet, a hivatás szentsége nézett rám. Könnyű napom van ma, gondoltam. Alig valamit igazítottam rajta, egy-egy szó kicserélésére, elhagyhatónak vélt mondatrész törlésére támadt csak ingerem, s a javított anyag, most már korrektúra formájában, mindjárt mehetett vissza villanypostán a feladóhoz, jóváhagyásra. Pár nap múlva, az esti órákban váratlanul megcsörrent az otthoni telefonom. O volt a huzal másik végén. Felkészültem a legrosszabbra, tetemrehívást és tiltást vártam. Hanem ő megköszönte, majd egyenként sorra vette, mert mindegyiket észlelte, az összes apró beavatkozást, és kész örömmel áldását adta rájuk. Megütődtem. Több mint harmincévi munkálkodásom során ilyesmi még nem fordult elő velem. Azoknak, akiknek sokkal nyomosabb okuk lehetett volna ugyanerre, soha nem jutott eszükbe még csak hasonló sem. Voltak köztük olyanok is, akiknek úgyszólván mondatról mondatra kellett átírni a tarthatatlanul rossz fogalmazványukat, ők bezzeg nem érezték szükségét annak, hogy erről bármilyen jelzést adjanak, csak lapítottak, és csöndben eloldalogtak a bezsebelt gyatra dicsőségükkel. Olykor már-már csalásnak, az olvasó félrevezetésének éreztem, hogy egy írás olyasvalaki neve alatt jelenik meg, akinek ahhoz jóformán már semmi köze. Hornyik viszont sorra-rendre regisztrált és számba vett minden kicsi javítást, a legjelentéktelenebbet is, ha az csakugyan ült. Nála jobban aztán senkire nem talált a régi mondás, hogy aki naggyá akar válni, annak el kell mélyednie a kicsiségekben! Emlékszem, milyen nagy, szinte gyermeki hajcihővel ünnepelte például, hogy a bonvivánok ragadós mosolya szintagmában a ragadós helyére az általa soha nem is használt ragacsos jelző került. S mennyire helyeselte, hogy a számos versidézet közül egy, a beavatkozás jóvoltából, elesett a harcmezőn, mert az csakugyan giccses némiképp, mondotta, kikezdené a dolgozat hitelét, s éppen a megidézett költőnek ártana, a róla kialakított képet rongálná.

Másnap aztán megjelent a szerkesztőségben, engem keresett. Az orrom alá dugta egy régi, már csak antikváriumban fellelhető kisregényemet azzal, hogy dedikáljam neki. Ez is váratlanul ért, ezen is jócskán meglepődtem. Én akkor már vagy tíz éve nem írtam le egy sort sem, kiiratkoztam ebből a körből, nem is annyira a visszhangtalanság, inkább a dolog mindegyre fölsejlő tétnélkülisége miatt, már csak szolgáltam az irodalmat, nem műveltem. O próbált kirángatni ebből a gödörből. Azt mondta, össze kellene állítanom egy válogatást az eddigi dolgaimból, egy gyűjteményes kötetet, jó lenne ezeket az elbeszéléseket együtt látni, hogy aztán húzhassak egy záróvonalat, és újra nekieredjek a pályának. Nem nagyon fűlt hozzá a fogam, meg aztán erre kapható könyvkiadó se igen mutatkozott a látóhatáron. De megnyugtatott,

80