Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Emlékezés Hornyik Miklósra
mást? Egy „régi” és egy „mai” író a másfajta mese másfajta nyelvével föl tudná-e égetni azt a közönyt, amit falu és város, hottentotta és magyar, pesti és vidéki egyaránt a könyv iránt érez? A nyúlszőrkalap alatt (eme fejfedő vajon megvéd-e az atombomba ellen?) ilyen gondolatok jártak vitustáncot - a villoni mezőről, Illés Árpád engedelmével Vitust, a nagy seggű „szüzet” is ideképzelve -, az úriember fejében. Rángatódzás volt az, nem tánc! Összetört darabok, „bakancsos” lábak padlódöngetése. A feje fölött röpülő kalasnyikovok szelét - viharát! - érezte, s nem hagyta nyugodni a legkényesebb, megválaszolhatatlan kérdés: akkor is ott hagyta volna-e a szülötte földet, ha az így vagy úgy összetákolt országban (Jugoszlávia a neve) nem tör ki az egymást fölfaló békétlenség? Szinte mindegy is, hogy ő írta-e, vagy Krúdy, avagy Ottlik, netán Mészöly? - kiismerhetetlen a feledés kútja - azokat a monotonságukban is perzselő szavakat, amelyek londoni, fiumei, újvidéki, szaharai (az ébredés Szaharájához nem kell szalicil) sétái során megülték a lelkét. „A második világégés után egy Josip Broz nevű szervezett vasmunkás kifundálta a testvériség-egység utópisztikus eszméjét, és zakatolva bár, de működött a versailles-i tákolmány, az ő halála után azonban bekövetkezett a krach.” Ezt a krachot azonban a balkáni bohóságokra vevő, de a piac törvényét kegyetlenül megtartó író - akkor is, most is, sok volt a zugáru - nem viselhette el. A redakcióbán, örökös Naplót írva, rózsát ültetett az eszmék virágcserepébe, hogy mihamarabb kiderüljön: a láz akkor is láz, ha egy folttalan tartja a hóna alatt a lázmérőt. És ha ez a folttalan úgy fekszik ki Fiume napsütötte kövére, a Magyar Királyi Felsőleányiskola elé, hogy nem csupán zakóját látni, de - működött az Úristen szikéje - a megnyitott bordakosárban vergődő szívet is, példát kínál az önfeltárás módozataira. Az úriember a szépszemű nők igazságtükrében úszva - kellett valamennyi kárpótlás az addigi szenvedésekért - el tudta érni, hogy ezer mutatványos közül is egyedül csak rá figyeljenek. Faltól falig zajlott (medence kitakarítva, a víz 25 °C) az olimpiánál kisebb, ám a feketicsi kacsaúsztatónál nagyobb verseny, és nem volt olyan szó, amely ne fürdött volna meg a józanság és a háborodott elmék zűrzavarában (bármily furcsa, a dinnye eresztett itt lét). Ám egyikük sem fürdött be. Ezért egyiküket sem kellett utolérni. Pedig a tavasz-szürke nadrág (2 cm-es, Csáth frizuráját idéző hajtókával) és a hivalkodóan hegyes csuka épp arra a rekortánra termett - ilyen olvasás-futást csak Szerb Antal látott amely körülfogta Nagy-Magyarországot és a világot. Bekebelezte a palicsi öblöt s az Onyegá- nál (nem néger szitokszó!) nagyobb tengereket. A kis titoknál nagyobb titok, hogy kik és főleg milyen szerelésben futottak még abban az irdatlan körben. Le tudták-e tenni azt a terhet, amelyet nem csupán a korszak megannyi nyűge (megfelelés a politikának, napi érdekek kiszolgálása), de a társak (kritikusok és műbútorasztalosok) féltékenysége rakott rájuk. A többségi és a kisebbségi józanság - mindegyik a másikat okolta az elkövetett bűnökért - sosem poshadt gyümölcs, ha a szeszfőzde tulajdonosa van annyira bölcs, hogy együtt tottyasztja (eddig sosem volt ízek-zamatok ígéretében) a gigánkat majdan égető tiszta szesz alapanyagát. Vajon a főállású (még főbb állású, netán mellékállású) magyar, úgy is mint úriember volt- e olyan erősen megátalkodott, hogy vitakedvével kárpitokat hasítson? Bizony volt. Ha fölnézett a vereckei, alig amerikai ihletésű szabadságszoborra, mást nem gondolhatott: mindig szembe az árral! (Még akkor is, ha az erkölcsnek mostanság nincsen ára.) Elbukik ő, ha arra van szükség, ha ezt igényli a magyarságmegtartó korszellem, csak hagyják egy kicsit 1848 padkáján megnyugodni. A rendszerváltást is ebből a magasból ítélte meg - egyáltalán, ki, mely angyal küldte oda? - a mosolyos bírálatokat dörmögéssel „díszítő”, minden idegen hancurkában elveszejtésünk 78
