Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Pécsi múzsa - Tüskés Tibor válaszol Albert Zsuzsa kérdéseire

most térek rá arra, amit talán kissé furának fogsz tartani, éppen éntőlem. S talán nem veszed rossznéven, ha az öregebbség és a barátság jogán elmondom ezt.

Én a pécsi helyi viszonyokat nem ismerem. Az erőviszonyokat sem. Azt tudom, hogy itt Pesten a vidéki lapokról ilyesforma a vélemény: a debreceni a narodnyik, a szegedi a szektás, a pécsi a polgárias. Sőt egyes rosszindulatúbbak szerint a revizionizmus felé hajlik, örököseként a Dunántúlnak. Hogy ez így van-e, nincs-e így, azt nem is vitatom, elég ténynek a szórványos vélemény. Nos, érzésem szerint ezt a véleményt, illetve ennek esetleges következményeit nem árt valamennyire kiparírozni. Az ilyen dolgok többnyire sosem a jelenben hatnak, hanem adódhatik egy pillanat, egy helyzet, egy esetleges „irodalompolitikai” mozzanat, amikor egyszerre élesen aktualizálódnak, visszafelé is hatva. A Jelenkorban ott láttam - csak úgy kapásból, és nagy örömmel láttam - Weöres Sanyi nevét például, s ott láttam Hernádi Gyuláét is, szintén örömmel. Nos, nehogy egyszer valaki valahol rosszindulattal, ártó, vagy gáncsoló szándékkal bedobhassa a nálunk többnyire nem tények, hanem szólamok szerint igazodó köztudatba, hogy a Jelenkor szállásadója, vagy szálláscsinálója az éppen most deresre vonás alatt álló úgynevezett egzisztencializmusnak. Épp Hernádi az egyik vádlott. Nem tudom, mi volna-e jó, ha a Jelenkor, azaz, mint főszerkesztő, Te, bizonyos egyensúlyozási szándékkal, időnként, ha még nem történt volna meg, cikket, novellát kérnél olyan pesti, vagy nem pesti íróktól, kritikusoktól, akik köztudomásúan és határozottan marxisták. Gondolok például olyanokra, mint... mindebből bizonyára sejted, mire gondolok. Elejét venni annak, hogy a lapot olyasféleképpen nézzék, mint gyanúsat, elejét venni annak, hogy egy, a jó ég tudja, mikor összeiitendő olyasféle enciklikában, mint amit a Kritikában adtak ki legutóbb, terhelő példaként a Jelenkort idézgessék. Nem mondom egy szóval sem, hogy bármiféle ilyen veszély fönnállna. De mindig fönnállói. S ahol a sokfajta fúrás oly nagy divatban van, mint sajnos, nálunk, a lehetőségeket is lehetőleg a legkisebb százalékra ajánlatos redukálni.

Mindez, úgy vélem, a lap mostani irányának, ízlésének, stb. semmilyen változtatását nem kívánná, csupán az előre számító okosság diktálná, véleményem szerint, ezt a fajta tájékozódást, persze, ebben is mindenképpen azért a jó színvonalat tartva szem előtt. Remélem, nem veszed rossznéven, hogy effajta tanácsokkal beleokvetetlenkedem a dolgodba. Bizonyára nem kell mondanom, hogy azért teszem, mert egy nagyon felelős poszton a barátomat féltem, s mindazt, amit az ő jelenléte jelent ezen a poszton...”- Egyébkéntfantasztikus, én a Rádióban dolgoztam, kevésbéfontos szerkesztőként, de én is csak úgy tudtam dolgozni, hogy mindig voltak mögöttem idősebb, atyai segítő társak. Például Keresztury Dezső, Csorba Győző, Rónay Györggyel is jóban voltam, és ha olykor kimondva, néha éreztetve, defigyelmeztették az embert, segítettek.- Hát tulajdonképpen Rónay Györgyöt az ő nagyobb látóköre, a Budapesten való élete olyan ismeretekhez juttatta, amit mi nem ismertünk. Mi tudniillik, ártatlanok voltunk, kissé a bűnözéseink mögött is ott volt ez a tájékozatlanság. Persze, az ő tanácsa nemcsak a mi makacsságunk miatt nem nagyon használt, hanem egyszerűen azok a bizonyos kipontozott nevek sem voltak készek akkor nekünk kéziratot adni. Nem tudom, hogy olyan sokfelé húz- ták-e, hívták-e őket, de mi hiába kértünk kéziratot a kor jeles, futtatott, protokoll listán szereplő íróitól, nem nagyon kaptunk. Hát aztán viszont kaptunk néhány év után ugye, dádákat, mert azért még egypár évig elszerkesztettük a folyóiratot. 1964-ben köszönték meg a munkámat, de úgy jöttem el, hogy úgy éreztem, érdemes munkát végeztem. Az idő, azt hiszem, igazolta azt a vállalást, hogy ha akár még a kudarccal is, vagy a megcsúfoltatás árán is, de mégis az értéket volt érdemes szolgálni, nem pedig alkalmazkodni a kor kívánalmaihoz. Olyan igé74