Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Pécsi múzsa - Tüskés Tibor válaszol Albert Zsuzsa kérdéseire
irodalomtanár, akkor az irodalmi múltját. így folytatódott ez a mi vizsgálódásunk, a múltba visszamenőleg, és egy kicsit talán előre is, mert ott élő írókkal is találkoztunk. Említettem Lovász Pál nevét, aki, mint a Társaság főtitkára, nagyon sokat mesélt nekem arról, hogy mi volt itt Pécsett a harmincas és a negyvenes években. Őnála találkoztam Várkonyi Nándorral, aki a Sorsunknak volt a szerkesztője. Annál az emléktábla avatásnál, amiről az előbb beszéltem, ott volt a hallgatóság soraiban Bárdosi Németh János, akkor és ott nyújtotta a kezét nekem. Csorba Győzővel egy irodalmi est előtt találkoztam, ismerkedtem meg. Ezek az élő emberek, a maguk kéznyújtásával közvetítettek számomra egy értéket. Egy olyan értéket, ami itt Pécsett, nem túlzás, ha azt mondom, hogy a Gellért-legendától és Janus Pannoniustól kezdődően - járt itt Csokonai, Petőfi és Vörösmarty, és itt volt diák Vas Gereben és Surányi Miklós - Babits Mihályon keresztül ível a jelenig. Ehhez hozzátartozik az is, hogy azért ez nem töretlen ív, a kezdetektől máig, hanem hullámhegyekből és hullámvölgyekből áll.- Kezdődött itt valamikor egyetemalapítással, aztán századokig nem volt egyetem.- Kezdődött a Nagy Lajos egyetemmel, és jöttek a törökök, aztán volt itt a reformkorban is egy diákváros, aztán következett a Bach-korszak tespedtsége, utána jött egy századforduló, a századforduló idején virágzás, a város megmagyarosodása, no és a Janus Pannonius Társaságot is mi követte ? Negyvennyolcban lefejezése a Társaságnak és a Sorsunknak is. Aztán megint volt egy kezdemény, a Dunántúl című folyóirat körül, aminek én akkor már olvasója lehettem itt Pécsett, 53-tól 56-ig, amit megint mi követett? A szerkesztők, meg néhány munkatárs börtönbe zárása, az érintettek pedig elköltöztek innét Pécsről. Tehát tulajdonképpen vákuumhelyzet következett, Szántó Tibor, Orsi Ferenc börtönben volt, Kalász Márton, Galsai Pongrác, Telegdi Polgár István elköltözött Pécsről. Itt voltunk mi, fiatalok, akik már olvastuk a Dunántúl utolsó számait, Bertha Bulcsú kéziratát elfogadták közlésre, ötvenhatban már én is publikáltam. Akkor mi, fiatalok, jutottunk olyan lehetőséghez, hogy valamit megint csináljunk. Engedélyt adtak folyóirat indításához ötvenkilencben, ez lett a Jelenkot, de kezébe adták valakinek, akit mint „sanda Mészárost” emlegettünk, aki egynémely Pécsett tevékenykedő író börtönbe juttatója volt. Fölismertük csakhamar, hogy nem lehet rá egy irodalmi folyóiratot bízni, újságírónak is közepes volt, és úgy szerkesztett, hogy előbb a pisztolyát tette ki az íróasztalra, hogy beszéljük meg a kéziratokat, ilyenre is emlékezem még. Akkor aztán, én, mint a folyóirat melletti lektorátus vezetője, kerültem valójában a folyóirat szerkesztés közelébe. „Volt egy szent szándékunk, gyönyörűket írni”. A folyóiratot ötvenkilenctől hatvannégyig szerkesztettem, az említett pécsiek támogatásával, és az innét elszármazottak megkeresésével. Mert jellegzetessége a pécsi irodalomnak, hogy akik itt felnőttek, de már másutt bontakozott ki a pályájuk, mindig szívesen emlékeztek vissza Pécsre: Weöres Sándortól kezdve Kodolányi Jánosig, és Mészöly Miklóstól Mándy Ivánig közölhetett ez a folyóirat rendszeresen írókat.- Abban az időben én a Jelenkort tartottam a legjobb magyar irodalmifolyóiratnak, és úgy gondolom, ezzel nem voltam egyedül.- Hogy milyen folyóirat volt a Jelenkor, mivel én még élek, mondják el mások. De éppen nemrégen került a kezembe egy levél. Rónay György írta, 1961. május elsején. „Kedves barátom ! Levelednek igen örültem. Bizonyára nem kell magyarázgatnom, hogy miért ? S mindjárt ezzel kapcsolatban hadd mondjak el valamit. Bizonyára észrevetted, hogy egynéhány embert már irányítottam hozzád. Az egyre jobb Jelenkorból látom, és köszönöm, hogy szívesen fogadod és istápolód őket. Mondom, egyre jobb a Jelenkor. És igen nagy örömmel láttam a Te megsúlyosodott szerepedet. Meglátszik azóta a lapon a jó ízlésed és tájékozottságod. De! És 73
