Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Pécsi múzsa - Tüskés Tibor válaszol Albert Zsuzsa kérdéseire
soha ne elégedjen meg a kész válaszokkal. Hogy merjen kételkedni. Hogy legyen kíváncsi. A világot csak az viszi előre. Szóval ez volt, ami túl tudott emelni azon a keserves négy szűk esztendőn is, hogy amit én ott kész ismeretként hallottam, vagy kötelező olvasmányként kellett elolvasnom, arról én azt gondoltam, nem biztos, hogy így van.- Most ugorbatunk egyet, elvégezte az egyetemet, voltak tanár évei.- Egy évet tanítottam Dombóváron, ahová, mondhatom, kicsit száműzetésként érkeztem. Mert a Bölcsészkar elvégzése után egy elosztó bizottság elé kerültünk, ötvenkettőben, ahol megnézték a mire való képességünket, és a lehetőségeinkhez szabták aztán az utunkat. Azt, amit akkor véleményként kialakítottak rólam, a történelem egy forgószelében kézbe vehettem, amikor is ugye ötvenhatban ezeket a szigorúan titkos dossziékat eljuttatták az érintettek kezébe. Ebben olvashattam egyik professzorom rólam megfogalmazott véleményét, őt idézem, talán nem szerénytelenség, ha elmondom. Ezt írta: „Képességei szerint alkalmas tudományos pályára, de ideológiai fejletlensége miatt menjen vidékre tanárnak”. És benn volt a rovatban: Dombóvár. Egy évig tanítottam ott, ennek az egy tanári évnek mégiscsak sok mindent köszönhetek. Ötvenkettőben még ősszel, visszakaptam egy borítékot, egy felbontott borítékot, a levél hiányzott belőle, amit egy Pesten élő tanáromnak küldtem. Hogy ki küldte vissza, nem tudom. De a tanáromat akkor letartóztatták. Emlékezünk arra, hogy a következő év elején pedig háromnapos gyászzene a rádióban, Sztálin halála. És jön egy júniusi program, jön az oldódás, akkor én Dombóvárról kértem, hogy a közeli városba helyezzenek. Ez se volt ugyan könnyű, mert igazgatóm akkor azt írta az én áprilisi kérvényemre, hogy „nevezett megítélésem szerint házasságát abból a célból kötötte, hogy Pécsre nyerjen áthelyezést.” így kerültem akkor Pécsre, itt a Janus Pannonius Gimnáziumba, ahol a dombóvári egy évvel együtt húsz esztendőt tanítottam. És tulajdonképpen ennek a húsz évnek, az iskolában eltöltött két évtizednek nagyon sokat köszönhetek. Azt is mondhatnám néhány könyvemre, hogy nem én írtam, hanem a tanítványaim. Vagy legalább is tanítványaim nélkül nem írtam volna meg.-A verselemzésekre gondol?- Igen, de egy olyanra is, hogy Pécsett, mikor harmadik gimnáziumban, vagy negyedikben, irodalmat tanít egy huszonhárom éves tanár, azt olvassa a tankönyvben, hogy Babits Mihály pécsi diák volt. No most: Babits negyvenegyben halt meg. Ötvenhárom. Mindössze tizenkét év telt el Babits halála óta. Ma ez a tizenkét év nekem már iszonyúan rövid idő. Akkor persze a múlt volt, a történelem volt. És a diákokkal megélni azt az élményt, hogy ők Babits Mihály diák utódai itt, Pécsett, én pedig, valami módon talán, a tanár Babits Mihálynak lehetek az utóda. És ezek a diákok, egy irodalmi szakkör tagjai, elkezdik keresni Babits pécsi nyomait. Akkor, ötvenháromban Babits neve nem volt éppen jól hangzó név, az individualizmus, a polgári magány, és így tovább, jelzőivel, inkább háttérbe szorították. S akkor ezek a diákok itt megtalálják még Babits régi osztálytársait. Akik „a kis Babits Misiről” mesélnek. Megtalálnak Babits-kéziratokat, Pécsett élt rokonaihoz írt leveleket. Megtaláljuk azt a Lovász Pált, aki a Janus Pannonius Társaság főtitkára volt, s 1931-ben meghívta Babits Mihályt Pécsre. így gyűltek ezek a dokumentumok, és megérett egy diákoktól igazán ritkán várt gondolat, hogy legyen emléktábla, ahol Babits Mihály Pécsett lakott. Akkor a Janus Pannonius Gimnázium irodalmi szakköre emléktáblát állít ennek a háznak a falán.- Hogy került aztán a jelenkorhoz? Ahol Csorba Győző a Sorsunkat folytatta és adta meg itt az én megítélésem szerint Pécs irodalmi légkörének jellegét. Ebbe kapcsolódott, gondolom, Tüskés Tibor is.- Amikor egy értelmiségi egy városba kerül, amit nem ismer, amit mégis munkaterületként kap, ismerje meg annak a településnek a múltját, ha szellemi ember, netán tanár, netán 72
