Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Pécsi múzsa - Tüskés Tibor válaszol Albert Zsuzsa kérdéseire

Mit adott nekem ez az iskola, ha behunyom a szememet és visszagondolok azokra az évekre? Adott érzelmi gazdagságot és gondolkodásbeli nyitottságot. Ezek a tanárok tanárnak készültek. Talán inkább tanárok és pedagógusok voltak, mint papok. Szerzetesek voltak, de egész életük, a nap huszonnégy órája azt szolgálta, hogy bennünket gazdagítsanak. Ennek az iskolának egyébként sok jeles diákja volt, Deák Ferenc, hogy egyet mondjak, Hevesi Sándor itt járt, meg Fejtő Ferenc. Ez az iskola valóban személyválogatás nélkül tudta magához fogadni a diákokat. Tehát nem érezhetett ott se társadalmi, se felekezeti másság miatt megkülönböztetést a diák.

Hetedikes lehettem, 1947-ben egy vasárnap délelőtt, diákmise után átvonultunk a tornaterembe - ott volt színpad is, meg sok diák elfért - mert Budapestről írók érkeztek. A Vigília és az Új Ember munkatársai jöttek, Rónay György és Kunszeri Gyula. Nagykanizsán, Zrínyi városában, Rónay György Zrínyi Miklósról beszélt. Nagykanizsán sok minden emlékeztetett Zrínyire, utca, sportegyesület, dalárda viselte a nevét, volt a zsigárdi erdőben egy fa, amit úgy hívtak, hogy Zrínyi fa.- Magának pedig van könyve Zrínyiről, és ugyancsak írt könyvet Rónay Györgyről is.- Talán nem írtam volna meg ezeket a könyveket, ha nem kanizsai diák lettem volna, aki járt a romlott vár földjén, túrta azt, keresett ott és talált kormos téglát meg török pipát, és ha nem találkoztam volna azon az irodalmi matinén Rónay Györggyel. Mert aztán, amikor már pesti egyetemista voltam, neki mutattam meg először az írásomat.

Még egy emlékezetes találkozásom volt akkor az élő irodalommal. Az érettségin ketten elnököltek, az egyházi elnök, egy pécsi cisztercita igazgató, Mayer Móric, és egy aranykeretes szemüvegű civil férfi, akiről később tudtam meg, hogy Palkó István szombathelyi tanár. En egy, az élő irodalommal kapcsolatos tételt húztam, az egyházi iskolában így volt megfogalmazva, hogy „katolikus költők”, tehát beszéljek Sík Sándorról, Harsányi Lajosról, és Mécs Lászlóról. Amikor elmondtam a tudományomat, a civil elnök megkérdezte, hogy hallottam-e én Weöres Sándor nevét? Azt válaszoltam, igen, tudom, úgy kell leírni, hogy dupla vé, eöres Sándor. - Na és tudna valamit róla mondani? - Egy Diárium című folyóirat került a kezembe, nagyon érdekes, irodalmat népszerűsítő folyóirat volt, ebben találkoztam én olyan Weöres Sándor versekkel, amelyeket eztán később a köteteiben, Ócska sírversek címmel olvashattam.- Hogy került a Diárium Kanizsára?- Azt is tanáromtól kaptam, az egyik órán filozófia tanárom abból olvasta fel Várkonyi Nándor egy tanulmányát, Részletek az Eltemetett paradicsomból, és hogy a folytatására is utaljak, később, sok évtized múltán, módom lett Várkonyinak ezt a könyvét, ami kéziratban maradt, kiadni a Pécsett, a Pannónia Könyvek sorában.

Visszatérve az érettségire, idéztem akkor én Palkó István kérésére Weöres Sándornak ezt a sírversét: „Itt nyugszik Édes Ignác, megyeszerte híres cukrász, elvitte egy rémes eset, nem süt többet krémeseket...” Ezzel aztán a szigorú elnököket is sikerült egy kicsit megmosolyogtatni.

Ezek lehettek azok az indítékok, amelyek arra késztettek, hogy az érettségi után bölcsészkarra jelentkezzem, a Pázmány Péter Tudományegyetemre iratkozhattam be, még 1948 szeptemberében. Igen ám, de akkor kezdődött a magyar történelemben is az a... mondjuk így, legalább négy szűk esztendő, amit személyi kultusz néven szoktak citálni, de amit én inkább az elszemélytelenítés és elszemélytelenülés négy évének, vagy négy szűk esztendejének mondhatok, mert aztán ez a négy év mindenre jó volt, csak arra nem, hogy azt az indítást, amit nekem a nagykanizsai kegyes atyák adtak, kamatoztathassam. De azért, talán még az egye70