Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.
enni adjanak neki. A fesztiválon tizennnyolc éves fiúk ültek a lovakon, és rigmusokat rikkant- gattak, főképpen a nőknek. Mögöttük három másik lovas haladt, három tíz és tizenkét év közötti fiú női népviseletben, kivont karddal. A középső fiú volt a legkisebb: ő a király. A szájában fehér rózsa jelképezte az ártatlanságot. Néztem a három kisfiú arcát, néztem a szemüket, de nem voltál ott, néztem a nagyfiúkat, még a sajtkészítőket is megnéztem a vásárban, de ott sem voltál. A polgármesteri hivatalban kaptunk mindnyájan egy-egy szalagokból sodort színes rózsát. Azt mondták, aki ilyet visel, az a király vendége, és minden ajtó nyitva áll előtte. Hogy ha minden ajtót kinyit az a rózsa, akkor hazahozom. Nyíljanak meg az ajtók én előttem idehaza is. Pünkösdhétfőn a rózsát a fésülködőtükröm bal sarkába tettem. Kedden a pénzes ajtó nyílt ki, és annyi pénzt kaptam az egyik helyről, ahová dolgozni szoktam, amennyit még soha. Szerdán a munkaajtó nyílt ki, és felkínálták nekem azt a munkát, amiért öt évig hiába küzdöttünk a kedvesemmel, amikor még élt. Csütörtökön is kinyílt egy ajtó: a jószándékú ismerősöd föltett a facebookra képeket, és azokon azzal a lánnyal vagy, akivel már láttalak. O kalapban, stólában, mint egy dáma, te baseballsapkában, feliratos pólóban. Kik lehetnek egymásnak a kalapos nő, és a baseballsapkás férfi? Anya és fia? Mégis úgy veszed körbe, úgy öleled át az ugyanolyan lányt, mint én, ahogyan kevés férfi ér nőhöz. És még van a hétből három nap, és három ajtó. Nem baj, ha fáj, amit az ajtó mögött látok. Ott marad a rózsa a tükröm sarkában, történjen bármi. Végigmegyek ezen a keskeny, félhomályos folyosón, elmegyek egészen az utolsó ajtóig. 17. Péntek lett, és nem nyílt ki egyetlen ajtó sem. Kínomban már az összes kilincset megrán- cigáltam. Álltam a sötét folyosón estig, már nem vártam semmire, csak nem volt hova mennem. Jött egy kis huzat a fal felől, megnyikordult egy ajtó, igen ott, ahol addig csak fal volt. Te vágtad azt az ajtót a falba, és te lökted be nagyon óvatosan. És te hagytad résnyire nyitva. Én meg álltam, álltam, nem is értettem, hogy mégis, ma is, kinyílt végül egy ajtó, és hogy ott vagy most mögötte. Ha kinyitom, megláthatlak. Kinyitottam, de elkéstem, vagy még mindig nem jött el a találkozás ideje. Két másik férfi volt bent, két réges-rég elfeledett múzsám, akiknek pedig sokat köszönhetek, és akik ugyanúgy, mint te, az életem fordulóin bukkantak fel, és átkísértek a szakadékok felett a jövőmbe. Most aludt a padlásszobában a két régi múzsa, parasztbarokk diófaágyakban, a nagymamám monogramos, kézicsipkés ágyneműjében. Hallottam a hangodat, hogy azt mondod: Rajtad múlik, hogy fölébreszted-e őket. Fölébreszteni régi férfiakat, akik már elmúltak? Résnyire elég, ha felnyílik a múlt. Amit akarnak, azt úgy is elmondhatják azok az, elfeledett, elfakult múzsák. 64
