Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.
körülötte bűzlő mocsár. Fölnéztem, és nagy gazdagságot, nagy fényességet láttam, erdőt aranyból, gyémánt és kristályvirágokkal, paloták tornyainak aranyos csúcsát, ezüstös madarakat a fákon. Kérdezte akkor a vadász, mit gondolok, hol van a szakácslegény, akit keresek. Azt feleltem, bárhol van, elmegyek utána, hogy megtaláljam. Azt mondta a vadász, jól válaszoltam, és akkor eltűnt az a rozoga lépcső, ami lefelé vezetett a morajos sötétségbe meg a bűzös mocsárba, és aláereszkedett egy lajtorja az egyik aranyos kupolából, és azt mondta a vadász, hogy no, akkor te szegény jányka, ezen a lajtorján menj tovább. Hanem előbb jól megnézte, illendően vagyok-e fölöltözve, nézegetett, forgatott, igazgatott. Letépett néhány szál csilingelő gyöngyvirágot a várhegy oldalából, és a ruhámra tűzte. Azt mondta, ott találom meg a szakácslegényt, ahol a gyöngyvirág csilingelni kezd a keblem fölött. Most már engedte, hadd menjek. Megtartotta a lajtorja végét, amíg felkapaszkodtam rajta. 12. Az a lajtorja, amire felmászott, nagy-nagy magasságba vitte a szegény jánykát. Olyan magasba, ahonnan az erdő már csak olyan volt, mint a zöld bársony. A mezők, a vetések, mint a zöld posztóval bevont asztalok, a házak meg kicsi csontkockák, amilyenekkel a gyerekek játszanak. De a legszebbek voltak az utak. Szép fényesek voltak, elevenek voltak, ahogy az emberek azokon az utakon sétáltatták meg a lelkűket, s valamit ott is hagytak magukból azokon az utakon végesteien végig. Nem látszott onnan föntről semmi hibája se háznak, se járdának, de még a búzaföld sebei sem, ahol megtaposta valami gép a kalászokat egy darabon. Elbámult a szegény jányka, el is gondolta magában, nem csoda, hogy ajóisten tökéletesnek látja a világot, hogyha mindig ilyen magasról nézegeti. Hát, ahogy bámult ott fent, egyszer csak odarepült hozzá valahonnan egy ezüstös hátú baglyocska, és azt mondta: Nem maradhatsz itt, te szegény jányka, mert ez a hely itt nem való az embernek. Ereszkedj le, indulj útnak, amiért a mi országunkba jöttél. Majd kísérlek, és mutatom neked az utat. El is indult lefelé a szegény jányka az ezüstös hátú baglyocska után. Először még az aranykupolák tetejét is csak gombostűfejnyinek látta föntről, de ereszkedett a lajtorján, egészen addig, míg az ezüstös hátú baglyocska újra meg nem szólalt: Te szegény jányka, be ne menj az aranyos kupola alá, amerre a lajtorja vége vezet, mert akkor téged ott fognak szolgálónak a kastély urai, és soha sem fogod megtalálni, akit keresel. Hitte is, nem is, a jányka, hogy úgy van, ahogy a baglyocska mondta, hát megkérdezte: És hogyha nem megyek be, ahová a lajtorja vége vezet, mi lesz velem, ki visz tovább, hogy megtaláljam a szakácslegényt? Csak kapaszkodj meg a jobb szárnyam alatt - mondta az ezüstös hátú baglyocska - én majd viszlek téged egy darabon, és onnan már boldogulsz magad is. Meg is kapaszkodott a szegény jányka az ezüstös hátú baglyocska szárnya alatt, és szálltak, szálltak egyre közelebb a házakhoz, palotákhoz, kastélyokhoz. Az egyik takaros parasztháznál azt mondta a leány: 58
