Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.
tétlenül sokat szenvedett, de megláthatott mindent a világon, amit csak látni akart, és ami másnak láthatatlan. Gyógyítani is tudott. És az 6 szíve volt a közepe a falujának. Minden láthatatlan szál, ami a falusiakat összekötötte, őrajta haladt át, őbenne tisztult meg, ő benne fordultak egymás felé az emberek. Ügy vette maga mellé az összes asszonyt, hogy tudta, mindegyik idős kora előtt fog meghalni, de mégis elvette őket felségül, és amikor eljött az ideje, tehetetlen fájdalommal nézte végig mind ahányszor, hogy meghal, akit szeret. Tudta, úgy tudta, hogy ez áll az egyességben, és egy dolga van: végigmenni az úton. Azt kérdeztem, még be sem csuktam a kaput, hogy mindenképp gyávaság, ha a harmadik halált és a többit már ki akarom kerülni? Eleinte nem volt válasz. Napok múlva megláttam a halott kedvesemet elevenen az autójánál, ami hét évig a kapu alatt állt, és akkor lett világos, hogy nem kellett volna meghalnia, nem volt muszáj, mert ez nem volt benne az isteni tervben. 6. A megsejtés nem hozott bűntudatot, csak megkönnyebbülést. A fájdalom csak akkor rántott össze megint, amikor elvonultak előttem mind az évezredek alatt kioltott, eldobott életek, amelyekkel az isteni terv eredetileg másképpen rendelkezett. Megkérdeztem akkor, hogy énvelem mi volt hát a szándék, mi az a szenvedés, amit tűrni kell, és mi az, ami a tisztítatlanságból, a nemtudásból tör rá az élőre, megnyomorítva a napjait. Egy folyó sötét vizét láttam Velencében, ahol a vízre kőhíd veti az árnyékát szélesen. Kéziratlapok úsztak a vízen, mint egy parányi hajóraj, a teljes víztükröt beterítve. Az én kéziratom lapjai. Közöttük láttam meg egy keskeny, sebes, hosszú orrú csónakot, ahogy szeli a vizet, és benne egy szoborszerűen térdelő bronzbarna bőrű, félmeztelen férfit, maja, kalapszerű fejdísszel a fején. Metszett volt a szeme, és ádáz a tekintete, nem volt mit kedvelni rajta, de tudott mindent, amit az évezredek méhéből indulva máig tudni lehet, és evezett sebesen, amíg csak a folyó elkeskenyedett, elveszítette terebélyes formátlanságát, s partjait otthonos, burjánzó zöld és napsütés övezte. Egy hang az álomban azt mondta: Ez már az Amazonas. A férfi most az ölébe tette az evezőt a kanyarulatnál. Tovább siklott magától a csónak, ahogy ereszkedett a folyó. A férfi tudta, hogy most már hamar hazaér. Ültem a fürdőkádban, és hirtelen megrohant a megtagadott, meg nem élt élet, követelt rajtam, és nem segített, ellenem fordult. Egy pillanat is elég lehetett volna, ami nem következik semmi előzőből, és hozok egy döntést, hirtelen, az elsötétült képeket követve. Ki vagyok én, hogy ellenálljak? Hajön, és vinni akar, vigyen csak magával. Öljön meg. Pusztítson el. Hagyom, hogy sötét leplekbe vonjon mindent, ahogy a kedve tartja, nem állok ellene. Itt várom meg. 47
