Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Varga Klára: Múzsakarbantartási alapismeretek II.
jönnek hozzád azok, akiknek itt jó helye lesz. De először nem a gyerekek fognak jönni, ahogy szeretnéd, hanem a felnőttek, mert nekik árvább a szívük, mint a gyerekeké. Két szív közül mindig az árvábbat válaszd magad mellé, te legény... Eddig tudtam elmondani a fiúnak a meséjét, de nem bánta, ennyi elég is volt neki. Megöleltek, megpusziltak mind a négyen, és azt mondták, tudják, hogy igazi mesemondó vagyok. Pedig a rapperek gőgösek szoktak lenni, és nem szívesen ismerik el, hogy talán más is tud valamit, nem csak ők. Nem a saját hangomon mondtam a mesét, nem is tudom, hogy ki beszélt belőlem. Egy keskeny arcú, kontyos asszonyt láttam, egy idős dámát, egy nemesasszonyt, akit nem ismerek. O volt az egyik, aki beszélt belőlem. A másik Emma néni volt. Az ismeretlen asszony intett arra, hogy úgy gyúrjam, formáljam a szavakat, hogy senkiben, semmiben kárt ne tegyek, hogy magamban dajkáljam ezeket a fiúkat, mintha a gyermekeim lennének. A kezem is mozgott közben, amíg beszéltem, simogatta, dédelgette a mesét. Az a két kéz is az ő csontos, hosszú ujjú, finom két keze volt. Megtudom-e valaha, ki lehet? Azt gondolom, hogy ő sem él már, ugyanúgy, mint Emma néni, csak ő is itt maradt segítőnek. 5. A halotti tor éjszakáján nagy tüzet raktak a fiatalabbak az egyesület udvarán. Üldögéltem a tűznél, de nem tudtam úgy uralni félelmeimet, mint délután a temetésen. Borok, pálinkák jártak körbe, hűvös volt, belülről is fáztunk. Kevesen szólaltak meg, azok is megmérték, mit mondjanak. Fontosnak tűnt, hogy szabályos kör volt, amelyben a tűz körül ültünk. Eleven erőtér volt, mint amiben mesélni is lehet. Fontosnak tűnt, hogy mindenki ott legyen a körben. Odahívtuk a halott férfi legjobb barátját, az egyik rappert. Nehezen jött, a gangon beszélgetett a csodáiéival. Amikor odaért a tűzhöz, középre ugrott, kimeresztette a szemét, és azontúl bömbölt, ontotta a szögletes, dübörgő sorokat megállíthatatlanul. Nem tudta, vagy nem akarta tudni, hogy mit tesz. Megsebezte a kört, amit be kellett volna zárnia. Nem volt már közöm ahhoz, ami ott kezdődött. Píazamentem. Ahogy elhagytam a gyógyszertár sarkán a járdát, és vele az éjszakai főtér legfényesebb pontját, egyszerre hófútta alföldi kerteket láttam, hókupacokat és meztelen, kitakart, fagyba dermedt rögöket, köztük meg kis ösvényeket a kertek alján, ahol csak az jár, aki mindig magában ballag. Ott mendegélt egy sovány, irhakabátos férfi, perzsa kucsmája mélyen a szemébe húzva. Az a férfi én voltam valamikor, most már nem vagyok. Ment, ment, gyalogolt az életén át, a megfagyott kertek alján. Meghalt a felesége, meghalt a lánya, aztán meghalt megint egy feleség. De a férfi csak ment-ment tovább, a fájdalma behálózta, átjárta a köveket, amerre járt, átfúrta a földet, átitatta a növényeket, a madarakat, a vizeket, a levegőt, és fölkapaszkodott a felhőkre. A férfi mérhe46
