Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Sarusi Mihály: Áruló. Áruló! Áruló? "Áruló"
Szép halál; épp 56. O szebbet képzelt el. „Ö”? Ki ez az „ő”? Hagyjuk. Ne keverj össze. O nem. Jó, jó, ellenzéki volt, a város első, majd legkeményebb ellenzékije, de most sem nyugszik: nem nyugodott az új demokráciában sem. Be nem fogta volna a száját! Hogy a jobboldali polgármester meghagyta mindegyik iskolaigazgatót, a két művelődésiház-vezetőt, a könyvtárigazgatót, a város által pénzelt alapítványok vezetését, miközben valamennyi az előző rendszer híve! Ma is ők osztják az észt Zarándszentvár városában, már a művelődés és a közoktatás terén. Hogy a sajtót ne is említsük! Matyi temetésére sem jött el a helyi lapocska főszerkesztője, egy frissen diplomázott - nevezd néven, tegnapelőtt érettségizett - kislányt menesztett a református sírkertbe, hozzál onnan pár sort, és ha lehet, kapd le a gyászoló gyülekezetét! De a képről ne derüljön ki, kiről is lenne szó voltaképpen! Az aláírást majd ő lerendezi. Mert a városi vezetés kedvében kell járnia. Örömmel teszi, mert az a fajta! Legyen bármilyen vezetés, ilyen, olyan, ugrik, minden óhajt teljesít, csak maradjon a zsíros állás. Egyáltalán a munkahely ebben a munkahely-szűkös időben! Zsíros állás? Alig, nem úgy érti. Senki sem, aki tudja. Mitől döglik a légy. Matyi három hónapig volt a városi hetilap vezetője, addig viselték el. Bírta cérnával. Mert rendre az történt a lapban, amit jónak gondolt. írtak a lapjában arról, ami valójában megesett. Nem amit a polgármester és csapata rendelt, várt, óhajtott volna, nem. Nem mi fizetünk? Ilyen kedvesen szólította meg egyszer az alpolgármester. Mert így elszemtelenedtek. Előbb csak a polgármester, aztán a helyettese, a végén majdnem az egész képviselő-testület. Nem rászálltak? Matyi, szegény, nyugodjék békében, azt hitte, szabad a sajtó. Hogyne, amíg a lánc engedi. Honnan tudta volna, szegény, hogy ez sem a mi világunk. Jó, jó, de akkor melyik lesz az? Elkövetkezhet? A mennyek országában! Előbb nem nagyon. Itt a földön? Matyi itt igyekezett a mennyek országát megalapozni. Itteni tetteivel, hol kíméletlen, hol szeretetteljes igazmondásával, rendíthetetlen igazsághitével, tiszta tollával. Nehéz igaznak lenni, de megéri - rögzítette valamikor ötven évvel ezelőtt Matyi öregapja az egy örök Isten helyett a bitang nehéz magyar parasztélet tanítását. Hogy ide jutott, ennél a következtetésnél lyukadt ki. Tovább egy tapodtat sem. Ilyeneket hogy írhatott volna jelentéseiben annak a piszok III/III-nak... Éppen ezt hallgatta el. Épp arról nem írt a beszámolóiban, éppen arról nem, ami izgatta volna őket, amire már valóban kíváncsiak lettek volna. Nem a regényre, a valódi háttérre. Ami miatt Matyi olyan, amilyen. Ami magyarázza tetteit. Ellenállását. Kemény kobakját. Kemény feje volt, igaz. Ha neki, Bandinak is ilyen lett volna... Nem verik be olyan hamar. Ilyen gyorsan azért nem ment, annyira vele sem boldogultak! Éppen hogy ő vezette őket az orruknál fogva. Amíg hagyták magukat. Matyi nem, Matyi belevágta a képükbe. Lesett, Matyi mire nem képes! Ö az efféle szókimondástól óvakodott. Sosem vágta a pofájukba, amit gondolt róluk. Matyi kimondta az igazat. „Nehéz igaznak lenni, de megéri” 34
