Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Papp Tibor: Kádár-áfium
nem nevezte disszidensnek. A magyar nép tudatában nem rakódott le olyan típusú formula sem, amelyikben a két háború között Moszkvába menekült magyar pártkorifeusokat disszidensnek tekintették volna. Kádárista szemmel nézve az 56-os forradalom után Nyugatra disz- szidáló elemek politikailag megbízhatatlanok voltak, veszélyesek a társadalomra, törvénysértők és ebből egyenesen következik, hogy bűnözők. Ha elfogadjuk, hogy az 56-os forradalom után Nyugatra menekült magyar diákok szövetségének tagjai disszidensek, akkor a szövetség nem más, mint gonosztevők gyüldéje, bűnbandája, bűnszövetkezete. Az igazi áfiumos csúsztatás abban a gondolatban rejlik, amelyikben Standeisky Éva megpróbálva beleélni magát a Nyugaton élő menekült magyar diák helyzetébe azt írja, hogy: „egyre inkább úgy ítélték meg, hogy a hazatérés számukra elfogadható alternatíva. Az otthoni anyagi gyarapodási lehetőségeket látva és a diktatúra lazulásának jeleit tapasztalva úgy gondolták, hogy a szabad, de elidegenítő kapitalista világ talán még messzebb van az ötvenhatban általuk óhajtott demokratikus szocializmustól, mint a Szovjetuniótól függő hazájuk.” Hát nem úgy gondolták, egyáltalán nem úgy gondoltuk. A szovjet-orosz imperializmust kiszolgáló hadsereg tankjai, repülői, rakétái rajta ültek az országon, a magyar menekültek zömének az volt az érzése, hogy még nagyon sokáig rajta fognak ülni, az ő életük végénél is tovább. Némi nagyon enyhe megnyugvásra, az adott okot, hogy az otthon élők gazdasági helyzete icipicit javult, de ez senkit nem unszolt a hazatérésre. Az 56-os egyetemisták a forradalom szívét-lelkét jelentették, akik tiszta, nyitott életüket áldozták fel az országért, a szabadságért. A forradalmi eseményeket illetően a menekült diákok zöme közelebbről-távolabbról érintve volt - fegyverrel vagy fegyver nélkül - de ha másképpen nem, hát azért, mert részt vett egy felvonuláson. A nagy számok törvénye alapján kétségtelen, hogy férges gyümölcs (ávósok, besúgók, kémek...) is keveredett a menekülők közé, de nem ez volt a mérvadó. Párizstól Londonig, Oslótól Bécsig sok-sok, a Magyar Műhely köré épített irodalmi esten szerepeltem, melyeken az adott városban tanuló magyar diákok nagy odaadással vettek részt, a legtöbbjüket ők maguk szervezték meg. Ezeknek a kádárista szóhasználatban disszidensnek nevezett diákoknak a lelkesedése nem takart semmiféle bűnöző lelkületet, egyszerűen azt jelentette, hogy nem mondtak le magyarságukról. Ezeket a fiatalokat gyötörte a honvágy, fájt nekik az elszakadás szülőtől, testvértől, szülőfalutól, hazától, és mindenekfölött fájt a hosszú életűnek mutatkozó kommunista rendszerből való kilábalás kilátástalansága. Egészen más világban, de tömegeket kezesíthet, bárányosíthat a fejekben gombásodó áfium, melynek hatása tetten érhető például a Népszabadság és a Szabad Nép egymásbafo- nódó titkolom-szégyellem-vállalom-nem vállalom viszonyának elfogadásában is. 1956. október első napjaiban a Szabad Nép fejlécén 14. évfolyam volt olvasható. A lap első száma 1942-ben jelent meg, tudjuk, az illegális kommunista párt újságjaként. A kommunista hatalom rákosista korszakában a lap élet-halál ura volt. Ömlött belőle a gyűlölet, gyakori volt az újság hasábjain történő feljelentés, mely elvbarátokat, párton belüli és kívüli ellenfeleket, ártatlan hétköznapi embereket juttatott börtönbe. A forradalom napjaiban megszelídült vezető kommunista értelmiségiek közül többen igyekeztek egyéni és kollektív múltjukat levetkőzni, ennek egyik momentuma volt az embertelen diktatúrát, a rákosista hatalmat jelképező Szabad Nép megszüntetése. Helyébe olyan új lapot kreáltak, mely nevében emlékeztet ugyan (úgy látszik, 100 százalékig nem akarták elvágni a köldökzsinórt), de nem egyezik a régi pártlappal. Megszakították a folytonosságot. Nem vállalták az újsághoz tapadó borzalmakat, feljelentéseket. Az új lap a Népszabadság címet kapta és a fejlécén olvashatók szerint 1956. november 2-án jelent meg az 1. évfolyam 1. száma. 1956. november 3-án pedig az 1. 11
