Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Papp Tibor: Kádár-áfium
évfolyam 2. száma jött ki az utcára. Ugyanakkor 2011. november 20-án az olvasható a Népszabadság fejlécén, hogy 69. évfolyam, holott 1956-tól, a Népszabadság születésétől 2011-ig - akárhogy is számolom - csak 55 év telt el. Ebből egyenesen következik, hogy a Népszabadság mai szerkesztősége szőröstül-bőröstiil felvállalja a Szabad Nép múltját, vértől vörös hajdani ruházatát. Felvállal mindent: az éljen Rákositól, a példaképünk a nagy Szovjetunión át a láncos kutya Titóig, a szabotálóra büntetést kérő cikktől a tszcs-be be nem lépő kulákra irányított figyelemig. Nos, a Kádár-áfium mindezt úgy takarja el, mintha a 69. évfolyam és az 56-ban megszakított folytonosság megjegyzést sem érdemlő módon természetes lenne olyannyira, hogy senkinek nem tűnik fel, senki nem hozza napfényre, senki nem szúrja ki, senki nem polemizál a kétségtelen hamisítással. Mert vagy 69. évfolyam és akkor Szabad Nép vagy 55. évfolyam és akkor Népszabadság. Igazából azt a miértet kéne kibogozni, amelyik elmondja, hogy a kommunista párton belül milyen meggondolásból cselekedtek így, mikor és kik hozták a határozatot s tartható-e, magyarázható-e mindez a rendszerváltás után? A kádárista években, a kis magyar irodalmi birodalomban is akarva-akaratlan, az ország- nyi ópiumbarlang szellemi vízipipáit szívta mindenki: költő, prózaíró, kritikus, mindenféle értelmiségi és az egyszerű, az istenadta olvasó is. Mindenki azt hitte, hogy jól érzi magát. Az áfium termelte aljas gyönyör a test minden idegsejtjét elérte. Az áfium hatásának tünetei között elsőnek említhetjük a magyar irodalom teljes egészét lefedő gondolkodás hiányát, a szelektív emlékezetvesztést (azt felejtem el, azt szórom ki a fejemből, amire nem akarok emlékezni), a csökönyös ragaszkodást a Kádár-rendszer szóhasználatához, az ókonzervatív irodalmi értékrend hatalmi eszközökkel is megsegített életbentartását, az ország határain és a konzervatív értékeken kívül esőkkel szembeni felsőbbrendűség tudatát (tessék elolvasni Lakatos István a Hét évszázad magyar költői antológiához írt utószavát), a neózással az avantgárd konnotatív lekicsinyítését, a disszidensezést stb. A Kádár-áfiumra, a szellemi kábítószer hatására, a kommunista rendszer rovására írható többek között az a magyar tudathasadás, az a szellemi sárgaság, mely nem tudja a széttépett ország magyar embereit egyben látni (lásd népszavazás). Sok-sok példából kiolvasható, hogy húsz évvel a rendszer bukása után a Kádár-áfium igenis, mindmáig hat. Azok az emberek is, az egyszerű iskolázatlantól az egyetemi tanárig rendületlenül eme kábítószer hatása alatt élnek, dolgoznak, akik egyébként nem győzik a kommunista országvezetés iránti gyűlöletüket papírra fektetni. Magyar kulturális kalauz címmel a Napkút Kiadónál nemrég megjelent könyv előszavának írója (feltételezhetően Bognár Antal) szerint: „iparkodtunk elérni, hogy könyvünk magyarokról emlékezeteset mondhasson magyaroknak, de a magyar kultúrával mostanában ismerkedőnek is dióhéjba foglalva átadja a legfontosabbat...” A magyar irodalmat bemutató fejezet ennek szeretne eleget tenni, de a jóakaratát kétségbe nem vonható szerző, Vasy Géza, nem tudja ezt az óhajt kielégíteni - többek között azért, mert kádárista mércét alkalmaz közelmúltunk irodalmi eseményeinek felmérésekor, akkor például, amikor azt írja „a tájékozódást elősegítendő mégis álljon itt a hatvanas-hetvenes években, olykor később indult szerzőknek egy kissé bővebb névsora, legalább a megemlítéssel adva rangot, (kiemelés pt) ösztönözve a rájuk irányuló figyelmet.” de a felállított, mintegy félszáz nevet említő névsorban egyetlenegy pályáját a hatvanas-hetvenes években kezdő nyugaton élő magyarul író költő, író neve nem szerepel. Érthetetlen, hogy Bakucz József, András Sándor, Baránszky László, Horváth Elemér, Vitéz György, Kemenes Géfin László, Makkai Ádám (Kossuth-díjas), Ki- bédi Varga Áron, Siklós István, Tóth Z. László, Csokits János, Bikich János, Thinsz Géza, 12
