Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 10. szám - Kabdebó Tamás: Perzsi

Laci levetkőzött, majd melléfeküdt.

Még mindig viaskodott a vágy késztetésével. Elhárító szándékkal kérdezte:- Hogy jutottál ki, ötvenhatban?

Az asszony felült, nyelve peregni kezdett:- Csatlakoztunk egy csapathoz, tíz kilométerrel az osztrák határ előtt... volt egy vezetőnk, helyi ember, a zsebét mindahányan forinttal tömtük... Már láttuk a töltést, azon a csörömpölő orosz tankokat. Meg kellett várni, mikorra elvonulnak. Lapultunk egy fosztott kukoricásban. Meg kellett várni, mikorra a tankok elvonulnak. Csoportunk egyike, katonatiszti szakács, vörös hajú ember, kezében egy félig kiivott rumos üveggel, összevissza hadonászott, és hangosan káromkodott. Részeg volt a rumtól, a félelemtől. Apuka odakúszott hozzá, kicsavarta kezéből az üveget, és megígérte neki, hogy azzal töri be a fejét, ha azonnal nem hallgat el. Ismerted, ugye, apámat? Nagyerejű pék-teste volt, lapát tenyerekkel. Csönd lett. Vagy kétszáz métert szaladtunk, én nem vágtam a csoport elé, átszeltük a senki földjét, és bejutottunk egy ritkás erdőbe. Ott már osztrák határőrök voltak. Mosolyogtak, kedvesen belénk karoltak.- Nem féltél mind az idáig?- Féltem. Most is „stokkolna a majré”, hogy mesélem, ha nem lennél velem. De mondd csak: nem bántottak, amikor kijöttél a kórházból? - Perzsi újból megsimogatta a beforrt sebhelyű térdet.- Nem bántottak. Elfeledkeztek rólam. Ilyen is volt. A kalapácsvetőt azonban elfogták, lesittelték.

Perzsi átölelte Laci nyakát, testét szorosan a férfiéhoz igazította, nyomta.

Laci férfiassága erőt vett lelki tiltakozásán.

Az asszony most suttogott: - Mielőtt belém hatolnál, add a jobb kezed középső ujját. Tapintsd meg a barlangom bejárata fölötti belső bábom keménységét. A felröppenni készülő pillangó előjelét. Neked szántam, most odaadom késői szerelmemet.

Osszeborultak, összecsimpaszkodtak, a két test egyesült, hullámzott, mint szélben a Balaton. Az élvezet aztán kifárasztotta mindkettőt. Elpilledtek. A férfi fölkelt, lezuhanyozott.

Itt kellene a történetet abbahagyni. Remélni, hogy összekerülvén boldogan éltek együtt, még meg nem haltak.

Ám ez nem igazán szentimentális sztori. A zuhanyból kijövet Kovács-Szabó László eszméletlenül találta Horváth Erzsébetet. Angina Pectoris, állapította meg a fürdő orvosa.