Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 10. szám - Kabdebó Tamás: Perzsi
izmok. Egyszer, ki tudja miért, a befutás után leült, majd hanyatt feküdt a futballpálya füvén. Nos, én odaszaladtam és kifűztem, lehúztam mindkét szöges futócipőjét. Kezemben posztópapucs volt, ezt húztam a lábára. Nem tiltakozott, mosolygott, megsimogatta tüskés fejemet. Akkoriban kefe-frizurám volt, kétcentis sörtéim felálltak, mint a sündisznó tövisei. Hajdan fekete volt a hajam, azóta jócskán kifehéredett. Hiszen 2000 van, és én hatvanöt éves vagyok. Nagyjából egészséges, bár bal lábamra enyhén bicegek. Ezer- kilencszázharmincöt május elsején születtem. Ahogy Perzsi a kölcsönpapucsban a tribün felé csoszogott, Murci bácsi katonásan elébe pattant, és szokásos módon átölelte. Az öreg, mert így hívtuk, amolyan tizenöthúsz évvel volt idősebb, mint mi, az atlétái. Murci kis kecskeszakállal rendelkezett, és mindig egy kifakult kék melegítőt viselt. Megkockáztattam, hogy Perzsit moziba hívtam egyszer, és elképzeltem, hogy ott, lopakodó bal karommal majd átölelem, de kikosarazott. Megrázta barnafürtös fejét, a természetes csigák megrezzentek a feje búbján. Nem lehet - mondta -, már elígérkeztem Jóskának ma estére. Hát akkor holnap. Tanulnom is kell, holnap nem leszek szabadnapos. Legyen holnapután, erőlködtem. Koncertre megyünk Alival, már megvan ajegyünk. Mármint Aladárral, a vetélytársammal ötezren. Aztán, hogy úgy mondjam, nekem is jutott egy kevéske betévő falat. Egy szombat este, a délutáni versenyek lezajlása után, a számát ő természetesen megnyerte, én háromezren második lettem, eljött velem színházba. Az Ember Tragédiáját játszották, ötvenhatot írtak. Ha jól emlékszem, Básti Lajos volt Adám és Major Tamás egész biztosan Lucifer. Nézd, szólt hozzám Perzsi, a harmadik szín végén, ez a Lucifer hasonlít Murci bácsira. Murci bácsi vállasabb, mondtam. Csakugyan, hagyta rám. Megfogtam Perzsi kezét. Meleg volt, mint a szajkó bögye, ami egyszer beszorult nagyiéknál a fészerbe. Hazakísértem Perzsit. Ez nem volt kunszt, hisz a velünk szemben lévő házban lakott, a Rákóczi téren. Kapualjukban megcsókoltam. Nem tiltakozott, de ajka zárva volt, a csók viszonzatlan maradt. Az egyesületnek volt Fonyódon egy vendégháza, ott töltöttünk egy laza hetet, négy lány, három fiú és - elmaradhatatlanul - Murci bácsi. Csónak is volt, mentő, no meg egy kalóz vitorlás. Ali kitünően kezelte a kalózt, Perzsi, vagy Anna vagy Málcsi vagy Bori nap mint nap vele vitorlázott. A kalapácsvető Jóska, ha nem volt szél, elkötötte a mentőcsónakot, Perzsit beleültette kormányosnak, és Lellére evezett vele, mert ott osztották a legjobb - írd és mondd - a legautentikusabb olasz fagylaltot. Perzsi élt-halt a fagylaltért, én őérte. Egyszer megtettem azt, hogy egy liter fagylaltot vettem, és hűtődobozban tárolva megörvendeztettem vele szívem hölgyét. Ekkor kaptam az első puszit tőle: jobb orcámra. A másodikat 1956. november ötödikén este a Péterfy Sándor utcai kórház második emeletén. A 21-es kórterem ablak melletti ágyában feküdtem. Hát igen. Bár fegyverem nem volt, azokban a fergeteges napokban egy tudósítást írtam az IGAZSÁG-ba. Aznap délelőtt a körúton futottam át (nyilván nem eléggé gyorsan, hiszen csak hosszútávfutó voltam), mikoris bal térdembe kaptam egy lövést. Összeszedtek, hazacipeltek. Összeszaladt a szomszédság, Perzsi szülei is. Mikor a lány hazaért, én már a Péterfyben voltam, oda jött utánam. Az ágyamhoz tipegett - a többi sebesült látogatóit kerülgetve -, megfogta a kezem és megcsókolta az arcom másik felét. Szentimentalizmus? E két csók emlékét őrzöm. Mire hazakerültem, ők már elszeleltek. A pék, a felesége és egyetlen lányuk, Perzsi. Se hírük, se hamvuk azóta. Valaki azt mondta, hogy Münchenben telepedtek le. 4
