Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 9. szám - Géczi János: Jeruzsálem

lyát, se cukornádat, se a zsidók cédrátcitromát. Úgy döntök, ebben a huszadik század közepéig kisded városban egyedül akarok eltévedni. Ami az utóbbi korból származó benne, ahhoz legyen elegendő egy stuttgarti bedekker. Ha továbbá ennek az engem érintetlenül hagyó időszaknak valami egyéb részlete is fontosnak bizonyulna, ajánlom majd magamnak a hol hisztérikus, hol meg kalandor, hol européer, hol cionista Arthur Koestler ide vonatkozó terjedelmes munkásságát. Egyedül szeretnék tapasztalatokhoz jutni, szabadon, amennyire csak lehet, s majd máskor akarom az élményeimet másokéval összevetni.

A Jeruzsálemről szóló szövegek ismeretében az a gyötrelmes impresszióm, hogy nyomasztóan nincs a városnak összefüggő története. Van ugyan a textusszerzőknek, a szerzőket magába foglaló mentalitásnak, nyelvnek, kultúrának, de mintha egyetlen auctor sem lenne annak tudatában, hogy mennyire unalmas önmaguknak elmondani önmaguk képzeteit. Végtére az a lényeg, hogy ilyen vagy olyan szövegalakító eljárások révén minduntalan egyetlen (bár másokat képviselő) szerző kerül előtérbe, az, akinek a fennen hirdetett, önmagára rótt feladata az, hogy a legnagyobb hűséggel beszéljen arról az egyetlenegy szempillantás alatt áttekinthető városról, amely legtöbbet felölel a világból. Hiszen egyidejűleg három világvallás alapigazsága kötődik hozzá. Nem akad egy szerző sem, aki tudomásul venné, hogy nem egyéb ő, már ha megszólal, mint a törvényszerűen rátelepedett, a személyiségét teljesen átható civilizáció médiuma. Jeruzsálemmel ügyködve talán közelebb juthatna, folytatom okfejtésemet, hozzáférhetne a város valódi tartalmához, ha nem a hely megnyilatkozó jelentéseit veszi számba, hanem azt a lényt, amelyet lépésről lépésre a képzetek konglomerátuma eredményeként fennálló közösség evolúciója hoz létre. Kétségbe esik az ember, ha látja, mennyire sokféleképpen szólal fel az a város, amelyet maguk az emberek szeretnek nem emberi munka eredményének állítani, és mennyire talmi minden városról szóló beszéd.

Egyetlen magyarázat adható arra, mi húzódik meg azon fiziológiai érdeklődés mögött, amely az utazásaimra sarkall. Ha egy-egy helyet sikerül néhány napig belaknom, akkor meg is születik az a válasz, amellyel indokát adhatom, miféle pillanatnyi szükség kielégítésére törekszem úgy, hogy nyakamba szedem a lábamat. Bár belátom, ezt a megállapítást örökké megelőzi egy-két kínos, veszélyekkel telített repülés.

Megérkezésem pillanatáig biztos vagyok abban, hogy ahová indulok, ott semmit sem fogok látni. Ügy leszek majd, gondoltam, mint a görögök, s majd a rómaiak, miután az érdeklődésük által orruknál fogva felkeresik a Templomot: érthetetlen és döbbenetes számukra, hogy a zsidó világ közepén egyszerűen nincs semmi látnivaló. Amit tudok magamról, az annyi, hogy a görög és a római kultúrára fókuszáló keresztény műveltségem foglyaként magam nem is viselkedhetnék, láthatnék, gondolkodhatnék másként, mint keresztény, római és görög módon, annak ellenére, hogy nem vagyok hívő, s antikvitás iránti érdeklődésem sem annak köszönhető, hogy tót és par- tiumi felmenőim között bárki büszkélkedett volna az egykori birodalmak népeihez visszavezethető vérvonallal. És, mert magamat illetően afelől sincs semmi kétségem, hogy ugyan szemérmetesen takargatott, némelykor pedig hivalkodóan nemtörődöm,

76