Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Kulin Ferenc: Túlélési stratégiák

lenkorunknak egyetlen olyan akut vagy lappangó betegsége sem, amelynek kórokozóit fel ne fedezhetnénk első nagy modern kori rendszerváltoztatásunk kudarcos kísérletében, gyógymódokra sem lelhetünk másutt, mint azokban az elvekben, önvédő lelki mechanizmusokban és szuggesztív magatartásmintákban, amelyeket a tragédiát átélő nemzedék szellemi immunrendszere termelt ki magából.

Azok a túlélési stratégiák, amelyekre előadásom címe utal, nem fejthetők ki e magatartásminták külső jegyeiből. Úgy is mondhatom: az olyan fogalmakat, mint az emigráció’, a ’passzív rezisztencia’ vagy az ’ignoráció’ - lehet túlélési technikáknak nevezni, de stratégiáknak semmiképpen. Azokban az attitűdökben, amelyek a fennállóval szembeni elzárkózásban, elhatárolódásban, passzív oppozícióban merülnek ki, a túlélésnek is csupán ideig-óráig tartó vegetatív minőségéről beszélhetünk. (Jó példája ennek Radnóthy Elek alakja Gyulai Pál: Egy régi udvarház utolsó gazdája c. regényében!) A stratégikus magatartás két irányban léphet túl ezen a beállítódáson. Újra értelmezi a múltat: késztetést érez a sorsát formáló körülmények racionális elemzésére, valamint maga és közössége szerepének, felelősségének erkölcsi indítékú megítélésére, ám mozgósítható energiáinak javát jövőjének előkészítésére fordítja.

A stratégikus gondolkodás és magatartás természetesen nem írhatja felül a legelemibb erkölcsi normákat: nem ajánlhat behódolást, pragmatikus érdekkövetést ott, ahol csak a néma, erőszakmentes ellenállás őrizheti egy közösség méltóságát. A túlélés érdeke azonban mindenképpen aktivitást követel, s hogy hol van a határ a behódolás, önfeladás és a megfontolt - stratégikus - alkalmazkodás között, azt nem valaminő etikai kódex, hanem egy-egy konkrét élethelyzet kényszereit és kockázatait szuverén módon mérlegelő individuum személyes felelősségérzete dönti el. Attól, hogy mást diktál a lelkiismerete Vörösmartynak, mint Keménynek, mást Aranynak, mint Jókainak, mást Deáknak, mint Széchenyinek, nem az következik, hogy közös erkölcsi értékrendjük összeroppant vagy relativizálódott volna, hanem hogy nyilvánvalóvá vált: egy cselekedet erkölcsi értékének fedezetét nem annak objektív politikai tartalma, hanem a cselekvő indítékainak az életmű egészéhez mért hitelessége adja. S ez a hiteles morális indíték akkor is jótáll önmagáért, ha esetenként elvtelennek látszó döntésekhez vezet. Hadd utaljak itt- a közfelfogás szerint felülmúlhatatlan - két nagy politikus etalon: Széchenyi és Deák példájára. Dávidházi Pétert idézem:

„Az egyik álláspont szerint, amelyet itt Széchenyi képvisel, hasznos együttműködni a hatalmasokkal, mert hatalmuk jó ügyek előmozdítására kisajátítható; a másik szerint ugyanebben lappang valami kétes és gyanús, sőt szégyenletes, hiszen Deák célzása az együttműködést egyenesen a renegátsággal hozza kompromittáló összefüggésbe. Mégpedig a szónak nemcsak eredeti jelentésében (mely szerint „a Renegátok ’Sidóból vagy Keresztyénből lett Mahometszerű Mórok’), hanem ekkorra már átvitt értelemben is, tehát általában a vallási hitehagyottságra, politikai hitszegésre, sőt mindenféle árulásra kiterjesztve.” (D. P.: Az együttműködés örök dilemmája; in: Per Passivam Resistentiam; Argumentum, 1998. 52.)

Már önmagában az is elgondolkodtató, hogy a passzív rezisztencia éthoszának leghatásosabb képviselője - már az 1840-es évek kortársi közvéleményében is - ugyan74