Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Kulin Ferenc: Túlélési stratégiák
olyan kikezdhetetlen tekintély volt, mint a politikai pragmatizmus elvének elkötelezettje. De még inkább figyelemre méltó, hogy a két politikus arcképe a kollektív emlékezetben is az első fellépésükkor készült pillanatfelvétel alapján rögzül, s hogy az erkölcsi hitelességet mérlegelő történelmi tudat nem tartja számon későbbi ’pálforduk- lásukaf. Nem érzékel magyarázatra szoruló ellentmondást sem abban, hogy Deák nagy műve, a kiegyezés már nem a 48-as vívmányok mellett elkötelezett passzív rezisztencia jegyében születik, sem abban, hogy a ’legnagyobb magyar’ Döblingbe vonulásának puszta ténye, s álnevek mögé rejtett politikai publicisztikájának szelleme a legintranzi- gensebb tiltakozást (szembenállást) fejezi ki az ’áruló’ dinasztiával való együttműködés minden formájával szemben. Azt is mondhatjuk: Széchenyi és Deák szerepet cseréletek. S hogy a történelmi tudat nem érzékel erkölcsi botrányt az effajta átváltozásban, annak csak az lehet a magyarázata, hogy mindkét szerep nélkülözhetetlen egy nemzeti közösség íratlan sorsdrámájának dramaturgiai követelményei szerint. A stratégikus gondolkodás persze nem merülhet ki a közelmúlt és a jelen bármily mélyre hatoló analízisében - még ha egy Széchenyi vagy Deák intellektuális formátuma jelzi is annak minőségét. A túlélés esélye nemcsak a lélek konfliktusokat és kudarcokat tűrő képességén, s az erkölcsi önvizsgálat elszántságán (bátorságán) múlik, hanem azon is: mennyire tudatosulnak azok a globális történelmi folyamatokban rejlő veszélyek, amelyek a közösségi autonómia számára - így a nemzeti önállóság szempontjából is - végletes fenyegetettséget jelentenek. Az 1850-es évek elején két nagy kordiagnózis vállalkozik arra, hogy - kilépve (kitörve) a nemzeti paradigmából - magasabb nézőpontból: eszmetörténeti, antropológiai vés történetfilozófiai megközelítéssel értelmezze a megtörtént, s a várható eseményeket. Az egyik: Arany János Gondolatok a békekongresszusfelől c. költeménye, a másik Eötvös Józsefi XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra c. munkája. Ha Vörösmarty, az epikus Arany, s az értekező Kemény Zsigmond a bukás szubjektív okaira figyelmeztettek, ez a két mű az erőszakra épülő társadalmi rend mélyszerkezetében látja és láttatja meg a modern, a polgárosuló világ eredendő romlottságát. Kétségbeesettebb, szkeptikusabb látleletek a modern világról születtek már a forradalom előtt is (a legsúlyosabb ítéletet - „Nincsen remény! Nincsen remény!” - Vörösmarty Az emberek c. költeménye mondta ki), de a polgári illúziók legokosabb, legfegyelmezettebb, s mégis a legradikálisabb kritikáját ez a két mű fogalmazta meg. És minél mélyebbre sodródunk a posztmodern kor civilizációs válságában, annál aktuálisabbak ezek a diagnózisok. Figyeljük Arany kérdéseit: „Mióta és míg a világ,/ Nem volt-e, nem leend-e/ Erős, ki nyomni mindig kész,/ S ki elnyomassék, gyenge?/ Amazt mikép mérséklitek,/ Hogy enyhe légyen lánca?/ Mikép emezt, hogy nagyon súlyos/ Békóit meg ne rázza? / .........../ Nem lophat-é m egint egy új/ Prométheusz égi lángot,/ Kinek fénylő szövétneke/ Felgyújtsa a világot...?/ Nem lehet-é ismét egy új/ Népáradás a földön?/ Nézzétek a történetet!/ S mondjátok, képzelődöm.” - Nem, a költő nem képzelődött! Egyszerűen feltárult előtte az új - nevezzük nevén: - a haszonelvű, a kapitalista - ma úgy mondanánk: a piaci - világnak nyomasztó perspektívája. Nem volt kétsége afelől, hogy /....../ 7 5
