Életünk, 2012 (50. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 8. szám - Gróh Gáspár: Miért nem hallgatott Liszt Ferenc autentikus parasztzenét?

kában sikerült rögzíteni, de még maga Bartók is tiltakozott az ellen, hogy adatközlői a templomi énekek köréhez tartozó dallamokkal terheljék. Pedig ezeken át már korábban is el lehetett volna jutni azokhoz az archaikus népi imákhoz, amelyek ugyan nem tartoznak zenei örökségünk legősibb rétegéhez - de beletartoznak rendszerébe. Bartók és Kodály mást gyűjtött, így lehetett vagy félszáz évvel később Erdélyi Zsuzsa a megmentőjük. Hibás lenne ebben Bartók, Kodály vagy Lajtha és a többiek? Dehogy: ahogyan a cigányzenét hallgató Lisztre is szükség volt Kodály és Bartók népdal gyűjtéséhez, úgy nélkülük nincs Erdélyi Zsuzsa gyűjtése.

A népzene örökségének sorsa végül jól alakult. Sokféle hatásnak kellett ehhez szerencsésen összeadódni. Meg kellett születnie a néprajztudománynak, diadalmaskodnia kellett az irodalmi népiességnek, meg kellett erősödnie a zenei műveltségnek, föl kellett találni a hangrögzítést. És ki kellett alakulnia egy új kultúrafogalomnak és annak a divatnak, amely a paraszti kultúra értékeiben látta a nemzeti kultúra végső alapját.

Kellett hozzá mindehhez némi politika generálta, nemzeti fölbuzdulás, hazafias indulat is. De őfelsége I. Ferenc József Chlopyban 1903. szeptember 17-én kiadta a magyarságot súlyosan sértő, és ezért tartós izgalmakat provokáló hadparancsát arról, hogy a közös hadsereg vezényleti nyelve a magyar századokban nem a magyar lesz. így támadt az a hirtelen, bár régóta készülő nemzeti felháborodás, amellyel Bartók nemcsak azonosul, hanem imponálóan pontosan elemez is anyjának írt leveleiben. Ebben az atmoszférában írja Kossuth-szimfóniáját, és egy ugyancsak anyjának küldött levélben fiatalos hévvel fogalmazza meg hitvallását: „Én részemről egész életemben, minden téren, mindenkor és minden módon egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és a magyar haza javát.”73 E nemzeti érzelmi viharban, melyet az 1848-as forradalmat megelőző atmoszférával hasonlít össze, felszólította családját, hogy lánytestvérét Erzsikének, és ne Eliznek szólítsák, s hogy az inkább német nyelvű Pozsonyban magyarul beszéljenek. Sőt: zsinóros ruhát ölt, mint Liszt, mikor a nemzet nevében díszkarddal övezték föl. (Történelmi groteszk, hogy a napiparancs a „Nem, nem, soha!” szavakkal zárult. Az uralkodó sohasem tudhatta meg, hogy milyen összefüggésben került ez az üzenet 1918 őszén plakátra, és hogy a homályos ismeretekkel rendelkező kései utókor a szerzői jogot nem tisztelve a magyar irredentizmus alapjának tekinti azt a frázist, amely éppenséggel a magyar nemzeti törekvésekre adott válasz záró eleme volt.)

Meglehet, hiába Liszt zenéje, hiába a XIX. század irodalmi népiessége, a balladagyűjtők buzgalma, hiába a fonográf feltalálása és annyi más fontos előzmény, ha hiányzik egy végső lökés. Talán még az is előfordulhatott volna, hogy Bartók és Kodály nem indulnak a magas kultúra Julianusaként a hazai ősmagyar dalokat keresni út- és vasúttalan utakra. És akkor nincs népzenekutatás, nem fejlődik ki egy sajátosan magyar tudomány. A magyar parasztzene pedig a semmibe zuhan, csak gyönyörű szövegeket ismernénk, amelyekhez bátor hagyományteremtők dallamokat is rendelhetnénk, mint Balassi énekelt verseihez.